Célfutó Blog

2018 Június

2018. július 02. 12:25 - Peterdi Farkas Éva

Ebben a hónapban 216 km jött össze. Célom ezt még feljebb tornászni és kevesebbet betegeskedni. :)

Szólj hozzá!

Reset. Innentől egyedül

2018. június 28. 13:30 - Peterdi Farkas Éva

Kicsit csendben voltam az utóbbi időben, és nem azért, mert semmi sem történt, hanem mert olyan sok minden történt, annyi dolog játszódott le bennem, hogy egyszerűen kellett ennyi idő, hogy leülepedjen. 

Körülbelül 2 hete edző nélkül futok. Nehéz döntés volt. 

Az utóbbi hónapokban annyi stressz ér, hogy jópár kialvatlan, végigagyalt éjszaka után arra jutottam, hogy szelektálnom kell, vagyis minél több dolgot kiiktatok, ami stresszel jár. Ennek a döntésemnek a munkám egy része is áldozatul esett, illetve megtanultam nemet mondani a "baráti szívességekre", amik távolabbi ismerősöktől érkeztek és csak az időm-energiám rabolták. És nekem az az, ami a legkevesebb van. Beindult a tetoválószalonunk, így már két vállalkozást viszek, hozzáteszem, hogy könyvelőnk sincs, mert azt is én csinálom. Mellette ott a háztartás na és persze a gyerek. Ja, meg a futás. Valahogy rendszert kell vágnom az eluralkodott káoszba. Nincs mellettünk nagyszülő, nagynéni, sohasem tudjuk "lepasszolni" a kisfiunkat, Gáborral sakkozunk az idővel meg a határidőnaplóval, hogy mindenkinek jó legyen. 

33528369_2208176022542665_5747733322377723904_n_1.jpg

Az egyik ilyen álmatlan éjszaka jöttem rá, hogy nekem már a futás is stressz. Az edzéstervem nem tudom összeilleszteni a határidőnaplónkkal, ha pedig mégis, akkor már az aznapi edzés is a "megoldandó feladatok" közé kerül a fejemben. Sokszor volt, hogy nem volt kedvem-energiám az aznapi edzéshez, másnap viszont, amikorra rövid-könnyű futásom lett volna, szívesen futottam volna egy nehezebbet. Össze vissza cserélgettem a futásaimat, folyamatosan alkudozva magammal és állandó lelkiismeret-furdalással esténként. Nem lesz ez így jó, rá kellett jönnöm. A futás elméletileg a hobbim, örömet kellene, hogy szerezzen és kedvem kellene, hogy legyen hozzá! 

-Lemondom a Bélát.- jelentettem be egyik nap minden átmenet nélkül anyunak és Gábornak. Kiült az arcukra a döbbenet, hiszen nekem az edzőm az "Isten" volt, mindig azzal fárasztottam őket, hogy "a Béla ezt mondta", "a Béla szerint...", "nem tudom, a Béla mit szólna hozzá". Nekem viszont ezzel a mondattal hatalmas kő esett le a szívemről, nem is vártam, hogy így meg fogok könnyebbülni. 

-Akkor nem is fogsz többé futni? - kérdezi anyu kétségbeesett fejjel. 

- Dehogynem, sőt! Még csak most fogom igazán elkezdeni. 

Kételkedve csóválja a fejét, nem tartja jó ötletnek egyikük sem. Én nem tudom összeszedni a gondolataim, hogy megmagyarázzam, belül tudom, miért döntöttem így, de még nem tudom szavakba önteni. 

Másnapra, mire felkerekedünk anyuval futni, kezd mondatokká alakulni a meghozott döntésem. 

- Nem bírom így tovább. Szeretnék újra azért futni, mert jólesik és annyit, amennyi jólesik. Ez nem azt jelenti, hogy kevesebbet, vagy hogy lazsálni akarok. A saját testem jelzéseire figyelve fogok úgy futni, hogy minél több kilométer összejöjjön egy héten. Tisztában vagyok az edzés elméleti alapjaival, négy éve olvasok minden létező futós magazint, blogot és tök sokat tanultam menet közben a Bélától is. Menni fog. 

- De akkor nem is akarsz már versenyezni? - kérdezi

- Dehogynem! Sosem voltam ilyen motivált, mint most. Most már minden csak rajtam múlik és ha így is elérek valamit, sokkal büszkébb leszek magamra! Meg kell próbálnom, már nem bírom a kötöttségeket. Amikor megkerestem a Bélát, azért volt rá szükségem, hogy rendszert vigyen a futásaimba, mert akkor lusta voltam felkelni és ötletszerűen futogattam. Most már viszont, hogy nem otthon vagyok a gyerekkel, hanem dolgozom, túl sok rendszer lett a napjaimban és nem szeretném soha többé a futást is a napi megoldandó feladatok közé sorolni! Érted? 

Értette, de nem győzött meg az arckifejezése. "Na jól van baszki, majd meglátod, nem foglak itt győzködni. Felnőtt ember vagyok, ez a saját döntésem és kész."-gondoltam. 

 

Az "edzőtlen" futás apró örömei: már futhatok Gáborral vagy anyuval együtt, ha szeretnék, nincs kötött programom.

35990516_2101546080128097_2836503858065178624_n.jpg

 

Másnap volt egy nagyon szar telefonbeszélgetésem az edzőmmel, végig a sírás határán voltam, hiszen egy korszak lezárul. Rosszul esett, hogy le kellett mondanom, mert nem akartam megbántani, viszont ő teljes mértékben megértette, hogy miért döntöttem így. (Végre valaki.) 

Most ott tartok, hogy két hete szabadon futok, akkor, és annyit, amennyit akarok és jól esik. Fantasztikusan érzem magam, nem gondoltam volna, hogy ennyire megkönnyebbülök. Jelenleg heti 5 futásból gazdálkodom és a kitűzött minimum a heti 50 km, de ezt fel fogom vinni pár héten belül (fokozatosan) 70-80 közé. 

 

33980227_2212366502123617_1147177870611709952_n_1.jpg

 

"Kicsit" változtak a célok is. Eddig a kitűzött fő cél a július 28-i 6 órás futás volt. Ez a verseny továbbra is tervben van, de már csak edzőversenyként. Nem tudok egy 6 órás körözős versenyt fő célként elképelni és kirakni a hűtőre a Szentendre Trail helyére, mert valamiért nem találom meg benne azt a varázst. Így inkább nagyot álmodtam és a hűtőre a Vadlán Trail térképe fog felkerülni, ahová már be is vagyok nevezve, méghozzá a 108 km-es egyéni távra. Félelmetes ezt így leírni és nem kicsit nagyképűnek érzem magam, de ez van, ez vagyok most én, és vállalom magam. Ámen. :) 

36224912_2251894071504193_5009725054636785664_n.jpg

2 komment

13 másodpercen múlott!

2018. június 09. 14:32 - Peterdi Farkas Éva

avagy tud valaki valamit oldalszúrás ellen?

Kis késéssel, de érkezik a beszámolóm a múlt hétvégi 10 km-es aszfaltos versenyről, amiről itt írtam, hogy nagyon szeretnék végre egy 50 perc alatti PB-t futni, bár a körülmények nem igazán lennének ideálisak. Hozzá kell tenni, hogy a 10km-es távot utálom a legjobban. Végig feszített tempó, ami 5 km-en még teljesen elviselhető, de a 10 már sok belőle. Arra lehetett számítani, hogy meleg lesz, így ez nem tört meg különösebben. 

 

1603041530-1298958_1_26950-oj6a.jpg

Idill a verseny előtt

Kivételesen időben érkeztünk és nem volt semmi idegbaj, ami ránk abszolút nem jellemző. Már-már hiányoltam, hogy a gyerek 5 perccel az indulás előtt nem szart be és hogy nem kellett visszamenni semmiért, ami otthon lett felejtve. Az UTH után meglepett a férjem (=Ebayen rendeltem magamnak és ő nem szólt érte semmit) egy menő Compressport terepfutó nacival, így nyilván ezt vettem fel, végül is le kell tesztelni, hogy egyben tartja-e a combom-csipőm, amik nekem a kritikus, sérülékeny részeim. (Spoiler:  a nadrág tök fasza!)

Gyors helyszíni nevezés után nyugodt bemelegítés. Közben sok ismerős arcot fedeztem fel, bár őnekik valószínűleg fogalmuk sem volt róla, hogy én ki vagyok. A futást az altöttingi sportegyesület szervezte a sörfeszt alkalmából a többi környékbeli sportklubnak, így hobbifutók szinte nem is neveztek. Összességében kis verseny volt, de bitang erős mezőny. Kiszúrtam A LÁNYT is, aki mindig minden versenyen megver és szinte mindenhol helyezést ér el - őt már régebben nagyon megjegyeztem. 

A rajt (ne keress, szokás szerint hátra álltam)

dsc00155-1102x350.jpg

Béla (edzőm), innen ne olvass tovább. :D

Hirtelen felindulásból úgy döntöttem, hogy nem fogom magam az idővel és a pulzussal stresszelni, futok, ahogy tudok. Alapból olyan magas pulzus lett kiírva (158-164 asszem), amit edzésen a legritkább esetben tudok teljesíteni, szóval gondoltam, férjem szavaival élve, hogy "nyélen" (max erőbedobással) futok, afölé a pulzuszóna fölé úgyis 1000% h nem kerülök.

Ezzel a lendülettel elraktam az órám zsebre és úgy döntöttem, hogy megyek a lány után. A korábbi évek eredménylistái alapján ő mindig 46-48 perces 10km-ket futott, így gondoltam, tökéletes lesz iramfutónak. Szóval a rajtnál beálltam mögé és szoros emberfogásban mentem vele.  Ami megdöbbentett, hogy a tempót teljesen elviselhetőnek éreztem, sőt, még tudtam volna jobban is menni! Gondoltam majd a 7-8 km-nél beelőzök és megpróbálok elmenni előle.

Valaki árulja már el, hogy lehet a k*rva oldalszúrást elmulasztani! 

 Persze mindez túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Tök jóleső futás közben, nem észvesztő tempónál a 6. kilométer után úgy elkezdett szúrni az oldalam, hogy azt hittem sírva fakadok. Nem igaz, hogy MÁR MEGINT elb*szok egy versenyt a k*rva oldalszúrás miatt! MINDIG ez van. Edzésen is, versenyen is, ha normálisabb tempót akarok tartani. Már mindent próbáltam ellene. Belégzés/lépés arányokat változatos felosztásban, amerikai fórumban olvasott hókuszpókuszt, hogy minden 3. kilégzésnél landoljak arra a lábamra, amelyik oldalon szúr. Testtartás változtatást: jobban kihúzni magam , vagy éppen kissé összegörnyedni. Inni. Nagy levegők.

K*RVÁRA NEM HASZNÁL SEMELYIK. Csak ha sétára váltok. Tök idegbeteg lettem és úgy döntöttem, hogy nem fogok megállni. Összeszorított fogakkal nyomtam tovább az oldalamat markolászva, de lassultam és a lány elment kb. 200 méterre. El kellett engednem egy mentőt.  Csak nekem. Kb. minusz 20 másodperc, nem írták jóvá persze (nem is kértem).  A 9. kilométerre tértem magamhoz, addigra már kevésbé szúrt az oldalam, erőmhöz mérten nekiálltam hajrázni. Mivel órám nem volt, fogalmam sem volt, hogy milyen időt futhatok, de abban biztos voltam, hogy meglesz az 50 perc alatti idő, mert a 200 m távot stabilan tartottam a lány után (ő is hajrázott). Sőt, a végén még közelebb is kerültem hozzá. 

Lendületesen futottam be a stadionba, ahol a cél van és a tüdőmet majdnem kiköpve kotortam elő a zsebemből az órát. 50:16. Nem tudtam, sírjak vagy nevessek. Gondoltam, ha a kezemen lett volna az a b*zi óra, tuti behúzom az 50 alattit valahogy, de hát a zsebemben volt és "vakon" futottam. Hát mi a franc történt ezzel a lánnyal, hogy ilyen "szart" fut? 

Kíváncsian vártam az eredménylistát, érdekelt nagyon, hogy mire elég ez az idő. Hát, korosztályos első helyre, hivatalosan 50:12-vel. :) (A Ramona nevű lány 49:50-et futott, másik korosztályban van.) Tehát meg kell várni az eredményhirdetést, Gábor tök fog neki örülni, már 2 napja készül a strandra ebben a kánikulában én meg keresztbehúzom a számításait... Ez van. :D Amúgy tök büszke volt rám. 

34881879_2224316790928588_6337197861263900672_n.jpg

Eredményhirdetés - csak a szokásos

 Amíg én a frissen vasalt (igen, komolyan, ez az egyetlen futópólóm, amit vasalni kell, kész..:) Ultra Trail Hungary-s pólómban vonultam az eredményhirdetésre, kedves férjem azon poénkodott, hogy vajon most mit fogok kapni, zoknit, vagy tusfürdőt? Merthogy eddig Németországban AKÁRHÁNYSZOR lettem első helyezett, SOHA nem kaptam se érmet, se kupát, csak valami random szarságokat. Jó persze, más lehet pont ennek örül jobban, de én szeretem a futós ereklyéket érem, vagy kupa formájában kiállítani otthon és gyönyörködni bennük. :D 

34792139_2224318274261773_7964084524701188096_n.jpg

34789598_2224316564261944_8430754526960549888_n.jpg

Bingó, ezúttal sem kaptam semmi értelmeset.(Nem akarok bunkó lenni, tényleg nagyon köszi a tésztát meg a müzlit meg a kupont, ami csak teljes árú holmira jó, ki a kicsit nem becsüli... szóval tényleg köszi, na. :) Sokkal jobb, mint a tavaly őszi Herbstlauf-os abszolút első helyem, mert akkor a Raiffeisen Bank és az Intersport főszponzorálásával kaptam 1 db kicseszett OKLEVELET bazmeg. Szóval itt most van minek örülni.

Ennek örömére rendeltem egy korsó búzasört, amitől a melegben olyan szinten megbillentem, hogy a hazaút kellemes zsibbadással telt számomra.

 34193410_2087343754881663_4441512344643698688_n.jpg

 

Minden befutó kapott egy rohadt nagy perecet, ami természetesen Gáborkánál landolt. (Kétszer végignyalogatta aztán ennyi. )

34792662_2224316677595266_6538106900838350848_n.jpg

 

És a "hivatalos" adatok se maradjanak le: 

Hitelesített 10 km-es távon 50:12-es idő, 161-es átlagpulzus. 

Itt lehet megtekinteni:

https://www.strava.com/activities/1613819301

 

Lényeg a lényeg, most kereshetek még egy 10 km-es versenyt (holott utálom ezt a távot)  a szezonban, ahol nekifuthatok ennek az 50 perc alatti időnek még egyszer, mert most már tudom, hogy tuti képes vagyok rá. De jó. :D 

Szólj hozzá!

Terepultra vs. aszfaltos-körözős

2018. május 30. 14:42 - Peterdi Farkas Éva

Na most akkor hogyan tovább?

 

Várakozáson felül sikerült az UTH, amire fél évig készültem, most viszont egy kicsi üresség van bennem. Sajnálom levenni a hűtőről a szinttérképet, amit minden edzés előtt motiváció gyanánt nézegettem, mert nem tudom, mi kerüljön a helyére. Tíz nap után kezd helyreállni a régi rend, bár a regenerációm nem sikerült valami jól, és Bélával (az edzőmmel) új terveket kellene megbeszélnem. 

 

33939724_2212366468790287_1290813353790275584_n.jpg

 

Az UTH céljában döntöttem el, hogy indulni fogok a közelünkben (Németország, Schwindegg) július 28-án rendezendő 6 órás versenyen. Ez a futás merőben más lesz, mint az Ultra Trail, más, mint amit megszoktam és amire készültem. Szóval tökéletes, mert ismét egy új dologban próbálhatom ki magam! :)

Ez a verseny aszfaltos lesz, és 6 órán át kell futni 2,2 km-es köröket (nem futók kedvéért: aki a 6 óra alatt a legnagyobb távolságot teszi meg, az nyer). Megpróbálom -kicsit magamnak is - összeszedni, miben más egy aszfaltos ultra egy terepultrától.

Tessék, itt van, ahogy egy wannabe ultrafutó osztja az észt egy még nem teljesített versenyről! XD

 

Terepultra

 

Hátrányok

  • Nem tudsz előre tervezni. Ki vagy szolgáltatva az időjárásnak és a terepviszonyoknak.
  • Kevés frissítőpont van, ezért sok holmit hátizsákban kell vinni - ennek nyilván súlya van és sokaknak kényelmetlen is.
  • Magadra vagy utalva, a problémáidat (legyen az egészségügyi vagy pszichés) magadnak kell megoldani. 
  • Díjazás: a legtöbb terepversenyen abszolút helyezetteket díjaznak, tehát első 3 férfit és nőt, kortól függetlenül. 

 

Előnyök

  • Gyönyörű táj, és maga élmény, hogy te vagy, meg a természet. Az erdőben árnyék van és tiszta, friss levegő. 
  • Változatos terep, táj emelkedők (= ezeken lehet sétálni!). Más-más izomcsoportokat terhelsz, ez kényelmesebb is és kisebb a sérülésveszély is. Persze nem akkor, ha nyaktörő mutatványokat tervezel a lejtőkön. :D 
  • A-ból B-be haladsz és vannak állomások - ez pszichikailag sokat lendít. 

Összességében egy jó kis survivor kalandtúra, legalábbis nekem! 

 

33980227_2212366502123617_1147177870611709952_n.jpg

 

Aszfaltos-körözős

 

Előnyök

  • Lehet tempót és km-időt tervezni, mert a talajviszonyokat nem befolyásolja (jelentősen) az időjárás, illetve emelkedők/lejtők sincsenek, amit az ember nem tud előre, hogy fog tudni megfutni. Szóval az útvonal kiszámítható. 
  • Minden egyes körben lehet frissíteni, öltözni, cipőt cserélni, stb. és SEMMIT sem kell magadon cipelni. Ez egy hatalmas luxus! Anyu szavaival élve, ki van nyalva az ember valaga. 
  • Lesz egy frissítő embered, vagy akár több is, aki lesi a kívánságaid. Nekem a férjemé lesz a megtiszteltetés, bár még nem tudja. XD
  • Komplett orvosi stáb áll rendelkezésre, és ha feladni kényszerülsz, egyszerű visszajutni a verseny helyszínére.
  • Korosztályos díjazás!!! Ráadásul gyakran 5 évenkénti! Ez az, ami a legjobban tetszik benne, mert így talán nekem is lesz esélyem "helyezéshez jutni", ami valljuk be, minden futó vágya. :) 
  • Zene. Nem fog senki sem bunkónak tartani, ha zenét hallgatsz. Terepen elvileg "nem illik" zenét hallgatni futás közben. (Mondjuk nekem ott igényem sincs rá, mert elnézelődök, illetve hallom, ha mögöttem jön valaki és esetleg előzni akar.) Ezúttal viszont kifejezetten várom már azt a pár órát, amikor a zene lesz meg én. Aki szokott zenével futni, tudja, miről beszélek.

 

Hátrányok

  • Monoton, unalmas, idegörlő. Sehonnan nem haladsz sehova, és hiába futsz gyorsabban, nem érsz hamarabb célba. 
  • Sérülésveszélyes, mert nincs benne változatosság és végig ugyanazokat az izomcsoportokat terheli. 
  • Mivel nincsenek emelkedők, nincs séta sem. Ezt a 6 órát végig illene futni, legalábbis annak, aki jól felkészültnek tartja magát. Na, vajon ez hogy fog menni? 
  • Folyamatosan szem előtt vagy, nem tudsz eltűnni az erdőben. Rengeteg futó vesz körül és a pálya is nyilvános. Ez számomra mindenképpen nyomást fog jelenteni, mert szeretek egyedül lenni. 
  • Az elvárások. A kitűzött kilométerszám, amit teljesíteni akarok, ez miatt várhatólag 6 órán keresztül matekozni fogok, ahelyett, hogy a futást élvezném. 

 

14657370_1496022640424677_7911495548038444448_n.jpg

 

És hogy mi a kitűzött kilométerszám?

Korábban írtam, hogy minden versenyre van egy Bélával egyeztetett és egy saját, titkos tervem. Hát, erre is. :) A "hivatalos" célom az 55 km lefutása ebben a 6 órában, a titkos pedig legalább 60 km. Ez utóbbi nem is annyira titkos, mert már megpendítettem Bélának, aki azt mondta, hogy nem irreális (ha a felkészülés rendben lesz). Úgy legyen. :) Tavaly amúgy ezen a versenyen 47 km-rel nyerték a korcsoportomat, amit nekem -ha nem sérülök le- elvileg álmomból felriasztva is meg kellene csinálnom. Bízzunk benne, hogy idén sem akar egy normálisabb ultrafutó sem nevezni ide. XD 

Az abszolút helyezések így alakultak (női):
1. - 65 km
2. - 62 km
3. - 57 km

Szóval, ennek a felkészülésnek vágunk neki, és hétvégén mindjárt belecsapok a lecsóba egy 10 km-es, aszfaltos versennyel, ahol nagyon szeretnék 50 perc alatti PB-t futni, de esély az nem sok van rá (lassú regeneráció az UTH után és a meleg). Majd meglátjuk, mi lesz, fogok írni róla. 

 

Na, ilyen helyen nem fogok a 6 óráson futni. 

33528369_2208176022542665_5747733322377723904_n.jpg

 

De nem baj, mert ez egy új kihívás lesz és tudom, hogy ezt is nagy kalandnak fogom megélni! :)

 

 

 

 

Szólj hozzá!

Aszfaltos maraton helyett Szentendre Trail

2018. május 24. 14:27 - Peterdi Farkas Éva

Szentendre Trail

2 in 1, első maraton és első ultra

 

Mivel még be sem mutatkoztam rendesen, itt egy rövid kis betekintés a kaotikus életembe:

31 éves vagyok, férjemmel és két éves kisfiunkkal élünk Németországban. Egész gyerekkoromban sportoltam: atlétika, karate, kézilabda – ezeket tizenévesen szépen abba is hagytam, és utána semmi. Ilyen háttérrel kezdtem 2014 elején futni. Nem is kellett sokat várni az első versenyekre, elkapott a gépszíj és mentem mindenhova, ahova lehetett. Első félmaratonomra fél évig készültem (2:01 lett az időm), viszont utána közbejött a baba-projekt és a futás pár hónapra háttérbe szorult. A szülés után újrakezdtem és maratoni felkészülésbe fogtam – na ebből nem lett semmi. Futogattam a félmaratonokat, de annyira ad hoc edzettem, hogy éreztem én is, nem lesz ez elég a maratonra. Merthogy én 4 óra körüli (=belüli) maratont akarok, vagy semmilyet. Nehéz időszakon mentem át a magánéletemben is, motiválatlan voltam. Száz szónak is egy a vége, tavaly nyáron megráztam magam és kerestem egy edzőt, akitől azt vártam, hogy rendszert visz a kaotikus futásaimba. Györgyi ajánlotta a Futásról Nőknek edzőjét, Jakus Bélát, akivel azóta is együtt dolgozom. Eredetileg aszfaltos maratonra szerettem volna felkészülni, de közben belekóstoltam a terepfutásba is, és amikor megláttam novemberben a UTH hirdetését, megpecsételődött a sorsom és Bélával egyeztetve beneveztem az 54km-es Szentendre Trailre.

Ez a kép a Bodri Trailen készült rólam, amit edzőversenynek vettünk bele a felkészülésbe:

28336008_718457888348425_7680218667427124999_o.jpg

 

2017 november óta készülünk a versenyre, úgy, hogy sík vidéken élek. Otthon, Vízváron a templomdomb a legdurvább trail, kint Németországban pedig egy 50 m magas dombon tudok gyakorlatozni fel-le. Sebaj. Télen szorgalmasan alapoztam és gyűjtögettem a kilométereket, járogattam edzőversenyekre. A versenyre járás amúgy a mániám (na nem mintha valami ász futó lennék) és Béla már rám is szólt, hogy ne zsúfoljak be ennyi versenyt, mert a felkészülés rovására fog menni, ha állandóan rápihentetnie/regenerálnia kell. Ez a probléma kora tavasszal meg is oldódott, amikor lett egy vitamin- és vashiányom és a sima edzéseimet sem tudtam normálisan megcsinálni. Akkor indult a vállalkozásunk, rengeteget dolgoztunk, sok volt a stressz, keveset aludtam, össze-vissza ettem. Béla tanácsokat adott, vigasztalt, csináltam a vitaminkúrát, igyekeztem egészségesebben élni. Másfél hónap telt el így, volt benne egy (számomra) csúfos Öböl félmaraton 2 óra 6 perces idővel, értékelhetetlen pulzusgörbével. Teljesen kétségbe voltam esve, hogy nem tudjuk felvinni az edzésmennyiséget, nem lesz meg a Szentendre Trail. Nagy nehezen mentek a hetek, hol jobban, hol rosszabbul.

Április közepére -végére nagyjából helyreálltam, persze az edzéseket így sem sikerült maradéktalanul megcsinálni, ez van, ha az ember kisgyerekes, dolgozó amatőr sportoló. Valami mindig közbejön. Így hát nem a legjobb kilátásokkal mentem neki az utolsó edzőversenynek, a 18,8km-es Chiemgau Trailnek 1270 m szintkülönbséggel, két héttel az UTH előtt. 3 óra 16 perccel lett meg és teljesen leamortizáltam vele a combjaim, egy hétig csak hátrafelé tudtam lemenni a lépcsőn. Hozzá meghúzódott a derekam is, folyamatosan éreztem minden mozdulatnál. Többet kellett volna erősíteni – de ez 2 héttel az UTH előtt igen bölcs és hasztalan meglátás volt. A regeneráció teljes 1 hetet vett igénybe, amit Béla alig tudott elhinni, de ez van, ilyen vagyok. Így maradt még egy hetem az UTH előtt edzeni/rápihenni, tök jó.

 

 Megérkeztünk Szentendrére! 

32965903_2201223286571272_1447614105731989504_n.jpg

 

Minden verseny előtt van egy Bélával leegyeztetett (= szolid) és egy saját, titkos célom. Általában reálisan becsülöm meg a képességeimet, ezért vad álmokat nem szoktam kergetni, a saját célom általában az az idő, amit akkor tudok teljesíteni, ha minden tökéletesen megy. Erre a versenyre a hivatalos célom a teljesítés volt, a titkos pedig a 8 órán belüli teljesítés, úgy, hogy végig kulturált állapotban, egyenletesen haladok.

Szentendrére a versenyt megelőző nap utaztunk fel anyuval, aki a Visegrád Trailre nevezett, és a férjemmel illetve kisfiammal. Kirándultunk, átmozgattunk, ettünk-ittunk, izgultunk (csak én). Férjemnek este szinte sírtam, hogy nem fogom tudni megcsinálni, minek jöttem ide, még maratonom sincs, a legtöbb, amit valaha futottam, az 31 km volt Szekszárdon a Bodri-Trailen, meg egy 33km-es hosszú futás. Hogy lesz meg az 54? Azért fél 10-kor még kiporcióztam az izót, összekészítettem nagy vonalakban a cuccom, a többit majd reggel, aludnom kellene már. Persze reggel a gyerek átvette az idegbeteg hangulatom és végigüvöltötte azt a fél órát, amíg a hátizsákom igyekeztem összepakolni. Ennyit a nyugodt ráhangolódásról.

A rajtzónában álltam már, amikor még jobban kétségbeestem, mert felemeltem a zsákom és éreztem, hogy van kb. 4 kilós. Újra átforgattam, mit lehetne mégis itthon hagyni? Volt benne porciózott izó, gélek, sótabletta, magnézium shotok, 3 fél literes soft flask fullra töltve, esőkabát, mobiltelefon, zsepi, kis csomag nedves törlőkendő (tudjátok, khmm, „gyomorpanaszok” esetére, de erre szerencsére nem volt szükség), kis tégely sportkrém, tartalék talpbetét, ha fájna megint a talpam. Férjem jól kirögött, amikor a talpbetétet (a legkönnyebb tételt) ki akartam rakni. Bélával abban maradtunk, hogy óránként 6-8 decit igyak meg, így kellett a három fél literes soft kulacs is. Maradtam a saját izónál és géleknél, tuti a tuti, ezeket bírja a gyomrom, így nem volt mit tenni, vittem a zsákot, ahogy volt.

Kisebb halálfélelemmel húztam el a család mellett a 10 órás rajtnál, bántam már az egészet, minek jöttem én ide? A verseny eleje a vonatozással telt a tömegben, a középmezőny végére álltam be. Tervünk az a 138-148 közti pulzus volt, de ebbe a zónába nem tudtam belekerülni, erősnek éreztem valamiért, így futottam az alján. Az első frissítőpontig nem élveztem, nyűglődtem a derekammal, a tömeggel, figyeltem, hova lépek. Igyekeztem nem elidőzni, kulacsokat megtöltöttem, lemosattam magam hideg vízzel, aztán irány tovább. Nagyon jó, futható szakasz jött a beharangozott patakátkelésekkel, amiktől előre tartottam, a helyszínen viszont jót röhögtem és simán átcsapattam rajtuk. Itt már folyamatosan előztem, jól ment a futás, frankó volt a Hoka Challenger ATR4.

Körülbelül Visegrád táján (23km) érkeztem meg a versenybe, amikor láttam, mások már milyen nehezen bírják, én meg tök jól vagyok. A visegrádi frissítőponton nyugtáztam, hogy ismét gazdagabb lettem 2 vízhólyaggal és a combjaim nagyon odavannak, így átgyúrtam magam a kiporciózott Richtofit Sportkrémmel (de jó, hogy nem raktam ki!) és mentem tovább neki a hegynek. Igyekeztem elhessegetni a gondolatot, hogy „csak” 20 km után komoly izomfájdalmaim vannak, és hol van még a vége… Mindig csak a következő frissítőpontra gondoltam, ami ez esetben Pap-Rét volt. Úgy terveztem, hogy ide tök jó állapotban fogok megérkezni, mert innen jön a verseny legnehezebb szakasza, a két „tüske” (így neveztem el a Nyerges-hegyet és Vöröskőt a hűtőre kiragasztott szinttérkép alapján). Sikerült is kulturáltan és jókedvűen odaérni (34km), meg is dícsért az egyik segítő, hogy milyen frankó állapotban vagyok. Na, több sem kellett, itt csesztem el a frissítésem. Valamiért több izóport tettem a kulcsomba, mint kellett volna és a gélt sem sikerült jól elosztani – mint ahogy utólag rájöttem. A Vöröskő aljában jöttem rá, hogy rohadtul sok szénhidrátot vittem be és nincs nálam tiszta víz, csak a tömény, cukros löttyöm, amitől hányni tudnék. Rendesen émelyegtem, szédültem, hányingerem volt. Nagyon nagy mákom volt, mert a lány, aki előttem futott, szólt, hogy lesz egy forrás, ott lesz sima víz, az ő előtte futó srác pedig megkínált a saját vizéből, életmentő volt. Ezúton is köszi! Forrásnál lendületből kib*sztam az izóm ¾-ét és újratöltöttem hideg, tiszta vízzel – ha kell majd még szénhidrát, max. rakok bele gélt, gondoltam. Így mentem neki a Vöröskőnek, szédülve, émelyegve. Nem is tudom, mi lett volna velem, ha nincs ott az a forrás. Kortyolgattam a hideg vizemet, másztam, szorgalmasan anyáztam. Igyekeztem nem leszédülni. Ahol a legjobb állapotban kellett volna lennem, ott voltam a legszarabbul – tipikus tőlem.

 

Itt nem tudom, mit éreztem, de nagyon szarul nézek ki. XD

33027268_1991879377728364_1176425996602048512_o_1.jpg

 

Lefelé sem tudtam futni, mert elhánytam volna magam, így a tempós szédelgés mellett döntöttem. Ott valahol egy dombtetőn hirtelen egy fotóssal szembesültem, és teljes kétségbeesésemre a fotózás pillanatában a trikóm fel volt húzva a nyakamig, hogy hűtsem (a 30 fokban, haha) a hasam-derekam, na több sem kellett, szóltam neki, hogy most azonnal új fotó, nem fogok csupasz hassal szerepelni egy képen sem. Ő tök jó fej volt és kiröhögött, én meg kijöttem a holtpontból, mert ha én itt hiúskodni tudok egy fotó miatt, akkor nem is vagyok szarul, tehát lehetne ennyi erővel futni is. 

Innentől kezdve végig futottam a futható részeket és felhívtam a férjem, hogy tudassam vele, élek. Kipanaszkodtam magam, hogy egy órája keresek egy helyet pisilni, de nem találok (az egész erdőben), meg egyáltalán abban sem vagyok biztos, hogy le tudok guggolni, és ráadásul attól is tartok, hogy úgy járok, mint Simonyi Balázs az Ultrában („hánynom kellett, de fosás lett belőle” vagy ilyesmi). A mögöttem futó csávó őszinte örömére. Közben meglett valamikor a maraton is, le is fotóztam az órámon, 6 óra 14 perces idővel, juhú, mindig is ilyen fantasztikus maratoni időről álmodtam! :D

 

33635761_2205480829478851_708085011546374144_n.jpg

 

Nagy nehezen leértem a Skanzenbe (előtte volt egy elágazó, ahol majdnem eltévedtem) és gyors frissítés után mentem is tovább. Az órám már ezelőtt lemerült, nem tudtam, még hány km van vissza és hogy milyen tempóban „hasítok” Szentendre felé (ha jól néztem utólag, olyan 5:10 perces kilométerekkel), de viszonylag hamar megérkeztem. A vége már ajándék volt a macskaköveken, itt már ünnepeltem és kényelmesen befutottam a célba, még majdnem meg is hatódtam, ezért valószínűleg úgy fogok kinézni a célfotómon, mint aki totál készen van, nem baj.  A célban várt a család, Béla is odajött gratulálni, boldogság. Tele volt a fejem nyálas gondolatokkal, úgymint "innentől kezdve már minden lehetséges, nincs túl távoli cél, szépen, okosan minden álmom meg lehet valósítani" és társai. Azért szóltam Bélának, hogy július 28-án lesz egy 6 órás, körözős verseny, amin nekem mindenképp ki kell próbálnom magam. :D

 

A célban (annyira nem nézek ki szarul, de ezt a célfotó dolgot még gyakorolni kell!) 

33074177_1991963907719911_5685829615143092224_o.jpg

Le ne felejtsem a lényeget: első ultrámon a hivatalos időm 7 óra 44 perc lett és a nők között a 34. helyen végeztem a 86 indulóból. 

Itt lehet megnézni: https://www.strava.com/activities/1588159863

 

 

 

A célban nagyon magyaráz valamit Béla, amiből semmire sem emlékszem XD

33057174_1663488397022396_767635158307176448_n.jpg

 

Anyu is lenyomta becsülettel a Visegrád Trailt, ennek örömére nálam jobb állapotban ugrabugrált a célban.

32984797_1663488453689057_4474721882179895296_n.jpg

 

Zárásként szeretném megköszönni egyrészt edzőmnek, Jakus Bélának a felkészítést, másrészt férjemnek, Gábornak a rengeteg türelmet és támogatást, mert nem minden pasi vigyázna fél napokat egy hiperaktív 2 évesre, amíg a felesége hosszút / edzőversenyt fut, és engedne meg szó nélkül minden sz*rt megvenni, ami ehhez a (legolcsóbb :D) sporthoz kell. Mindkét pasi jó választás volt, maradjunk ennyiben. Köszi neked is, ha végigolvastad! :)

 

 

Szólj hozzá!
süti beállítások módosítása