Célfutó Blog

Aszfaltos maraton helyett Szentendre Trail

2018. május 24. 14:27 - Peterdi Farkas Éva

Szentendre Trail

2 in 1, első maraton és első ultra

 

Mivel még be sem mutatkoztam rendesen, itt egy rövid kis betekintés a kaotikus életembe:

31 éves vagyok, férjemmel és két éves kisfiunkkal élünk Németországban. Egész gyerekkoromban sportoltam: atlétika, karate, kézilabda – ezeket tizenévesen szépen abba is hagytam, és utána semmi. Ilyen háttérrel kezdtem 2014 elején futni. Nem is kellett sokat várni az első versenyekre, elkapott a gépszíj és mentem mindenhova, ahova lehetett. Első félmaratonomra fél évig készültem (2:01 lett az időm), viszont utána közbejött a baba-projekt és a futás pár hónapra háttérbe szorult. A szülés után újrakezdtem és maratoni felkészülésbe fogtam – na ebből nem lett semmi. Futogattam a félmaratonokat, de annyira ad hoc edzettem, hogy éreztem én is, nem lesz ez elég a maratonra. Merthogy én 4 óra körüli (=belüli) maratont akarok, vagy semmilyet. Nehéz időszakon mentem át a magánéletemben is, motiválatlan voltam. Száz szónak is egy a vége, tavaly nyáron megráztam magam és kerestem egy edzőt, akitől azt vártam, hogy rendszert visz a kaotikus futásaimba. Györgyi ajánlotta a Futásról Nőknek edzőjét, Jakus Bélát, akivel azóta is együtt dolgozom. Eredetileg aszfaltos maratonra szerettem volna felkészülni, de közben belekóstoltam a terepfutásba is, és amikor megláttam novemberben a UTH hirdetését, megpecsételődött a sorsom és Bélával egyeztetve beneveztem az 54km-es Szentendre Trailre.

Ez a kép a Bodri Trailen készült rólam, amit edzőversenynek vettünk bele a felkészülésbe:

28336008_718457888348425_7680218667427124999_o.jpg

 

2017 november óta készülünk a versenyre, úgy, hogy sík vidéken élek. Otthon, Vízváron a templomdomb a legdurvább trail, kint Németországban pedig egy 50 m magas dombon tudok gyakorlatozni fel-le. Sebaj. Télen szorgalmasan alapoztam és gyűjtögettem a kilométereket, járogattam edzőversenyekre. A versenyre járás amúgy a mániám (na nem mintha valami ász futó lennék) és Béla már rám is szólt, hogy ne zsúfoljak be ennyi versenyt, mert a felkészülés rovására fog menni, ha állandóan rápihentetnie/regenerálnia kell. Ez a probléma kora tavasszal meg is oldódott, amikor lett egy vitamin- és vashiányom és a sima edzéseimet sem tudtam normálisan megcsinálni. Akkor indult a vállalkozásunk, rengeteget dolgoztunk, sok volt a stressz, keveset aludtam, össze-vissza ettem. Béla tanácsokat adott, vigasztalt, csináltam a vitaminkúrát, igyekeztem egészségesebben élni. Másfél hónap telt el így, volt benne egy (számomra) csúfos Öböl félmaraton 2 óra 6 perces idővel, értékelhetetlen pulzusgörbével. Teljesen kétségbe voltam esve, hogy nem tudjuk felvinni az edzésmennyiséget, nem lesz meg a Szentendre Trail. Nagy nehezen mentek a hetek, hol jobban, hol rosszabbul.

Április közepére -végére nagyjából helyreálltam, persze az edzéseket így sem sikerült maradéktalanul megcsinálni, ez van, ha az ember kisgyerekes, dolgozó amatőr sportoló. Valami mindig közbejön. Így hát nem a legjobb kilátásokkal mentem neki az utolsó edzőversenynek, a 18,8km-es Chiemgau Trailnek 1270 m szintkülönbséggel, két héttel az UTH előtt. 3 óra 16 perccel lett meg és teljesen leamortizáltam vele a combjaim, egy hétig csak hátrafelé tudtam lemenni a lépcsőn. Hozzá meghúzódott a derekam is, folyamatosan éreztem minden mozdulatnál. Többet kellett volna erősíteni – de ez 2 héttel az UTH előtt igen bölcs és hasztalan meglátás volt. A regeneráció teljes 1 hetet vett igénybe, amit Béla alig tudott elhinni, de ez van, ilyen vagyok. Így maradt még egy hetem az UTH előtt edzeni/rápihenni, tök jó.

 

 Megérkeztünk Szentendrére! 

32965903_2201223286571272_1447614105731989504_n.jpg

 

Minden verseny előtt van egy Bélával leegyeztetett (= szolid) és egy saját, titkos célom. Általában reálisan becsülöm meg a képességeimet, ezért vad álmokat nem szoktam kergetni, a saját célom általában az az idő, amit akkor tudok teljesíteni, ha minden tökéletesen megy. Erre a versenyre a hivatalos célom a teljesítés volt, a titkos pedig a 8 órán belüli teljesítés, úgy, hogy végig kulturált állapotban, egyenletesen haladok.

Szentendrére a versenyt megelőző nap utaztunk fel anyuval, aki a Visegrád Trailre nevezett, és a férjemmel illetve kisfiammal. Kirándultunk, átmozgattunk, ettünk-ittunk, izgultunk (csak én). Férjemnek este szinte sírtam, hogy nem fogom tudni megcsinálni, minek jöttem ide, még maratonom sincs, a legtöbb, amit valaha futottam, az 31 km volt Szekszárdon a Bodri-Trailen, meg egy 33km-es hosszú futás. Hogy lesz meg az 54? Azért fél 10-kor még kiporcióztam az izót, összekészítettem nagy vonalakban a cuccom, a többit majd reggel, aludnom kellene már. Persze reggel a gyerek átvette az idegbeteg hangulatom és végigüvöltötte azt a fél órát, amíg a hátizsákom igyekeztem összepakolni. Ennyit a nyugodt ráhangolódásról.

A rajtzónában álltam már, amikor még jobban kétségbeestem, mert felemeltem a zsákom és éreztem, hogy van kb. 4 kilós. Újra átforgattam, mit lehetne mégis itthon hagyni? Volt benne porciózott izó, gélek, sótabletta, magnézium shotok, 3 fél literes soft flask fullra töltve, esőkabát, mobiltelefon, zsepi, kis csomag nedves törlőkendő (tudjátok, khmm, „gyomorpanaszok” esetére, de erre szerencsére nem volt szükség), kis tégely sportkrém, tartalék talpbetét, ha fájna megint a talpam. Férjem jól kirögött, amikor a talpbetétet (a legkönnyebb tételt) ki akartam rakni. Bélával abban maradtunk, hogy óránként 6-8 decit igyak meg, így kellett a három fél literes soft kulacs is. Maradtam a saját izónál és géleknél, tuti a tuti, ezeket bírja a gyomrom, így nem volt mit tenni, vittem a zsákot, ahogy volt.

Kisebb halálfélelemmel húztam el a család mellett a 10 órás rajtnál, bántam már az egészet, minek jöttem én ide? A verseny eleje a vonatozással telt a tömegben, a középmezőny végére álltam be. Tervünk az a 138-148 közti pulzus volt, de ebbe a zónába nem tudtam belekerülni, erősnek éreztem valamiért, így futottam az alján. Az első frissítőpontig nem élveztem, nyűglődtem a derekammal, a tömeggel, figyeltem, hova lépek. Igyekeztem nem elidőzni, kulacsokat megtöltöttem, lemosattam magam hideg vízzel, aztán irány tovább. Nagyon jó, futható szakasz jött a beharangozott patakátkelésekkel, amiktől előre tartottam, a helyszínen viszont jót röhögtem és simán átcsapattam rajtuk. Itt már folyamatosan előztem, jól ment a futás, frankó volt a Hoka Challenger ATR4.

Körülbelül Visegrád táján (23km) érkeztem meg a versenybe, amikor láttam, mások már milyen nehezen bírják, én meg tök jól vagyok. A visegrádi frissítőponton nyugtáztam, hogy ismét gazdagabb lettem 2 vízhólyaggal és a combjaim nagyon odavannak, így átgyúrtam magam a kiporciózott Richtofit Sportkrémmel (de jó, hogy nem raktam ki!) és mentem tovább neki a hegynek. Igyekeztem elhessegetni a gondolatot, hogy „csak” 20 km után komoly izomfájdalmaim vannak, és hol van még a vége… Mindig csak a következő frissítőpontra gondoltam, ami ez esetben Pap-Rét volt. Úgy terveztem, hogy ide tök jó állapotban fogok megérkezni, mert innen jön a verseny legnehezebb szakasza, a két „tüske” (így neveztem el a Nyerges-hegyet és Vöröskőt a hűtőre kiragasztott szinttérkép alapján). Sikerült is kulturáltan és jókedvűen odaérni (34km), meg is dícsért az egyik segítő, hogy milyen frankó állapotban vagyok. Na, több sem kellett, itt csesztem el a frissítésem. Valamiért több izóport tettem a kulcsomba, mint kellett volna és a gélt sem sikerült jól elosztani – mint ahogy utólag rájöttem. A Vöröskő aljában jöttem rá, hogy rohadtul sok szénhidrátot vittem be és nincs nálam tiszta víz, csak a tömény, cukros löttyöm, amitől hányni tudnék. Rendesen émelyegtem, szédültem, hányingerem volt. Nagyon nagy mákom volt, mert a lány, aki előttem futott, szólt, hogy lesz egy forrás, ott lesz sima víz, az ő előtte futó srác pedig megkínált a saját vizéből, életmentő volt. Ezúton is köszi! Forrásnál lendületből kib*sztam az izóm ¾-ét és újratöltöttem hideg, tiszta vízzel – ha kell majd még szénhidrát, max. rakok bele gélt, gondoltam. Így mentem neki a Vöröskőnek, szédülve, émelyegve. Nem is tudom, mi lett volna velem, ha nincs ott az a forrás. Kortyolgattam a hideg vizemet, másztam, szorgalmasan anyáztam. Igyekeztem nem leszédülni. Ahol a legjobb állapotban kellett volna lennem, ott voltam a legszarabbul – tipikus tőlem.

 

Itt nem tudom, mit éreztem, de nagyon szarul nézek ki. XD

33027268_1991879377728364_1176425996602048512_o_1.jpg

 

Lefelé sem tudtam futni, mert elhánytam volna magam, így a tempós szédelgés mellett döntöttem. Ott valahol egy dombtetőn hirtelen egy fotóssal szembesültem, és teljes kétségbeesésemre a fotózás pillanatában a trikóm fel volt húzva a nyakamig, hogy hűtsem (a 30 fokban, haha) a hasam-derekam, na több sem kellett, szóltam neki, hogy most azonnal új fotó, nem fogok csupasz hassal szerepelni egy képen sem. Ő tök jó fej volt és kiröhögött, én meg kijöttem a holtpontból, mert ha én itt hiúskodni tudok egy fotó miatt, akkor nem is vagyok szarul, tehát lehetne ennyi erővel futni is. 

Innentől kezdve végig futottam a futható részeket és felhívtam a férjem, hogy tudassam vele, élek. Kipanaszkodtam magam, hogy egy órája keresek egy helyet pisilni, de nem találok (az egész erdőben), meg egyáltalán abban sem vagyok biztos, hogy le tudok guggolni, és ráadásul attól is tartok, hogy úgy járok, mint Simonyi Balázs az Ultrában („hánynom kellett, de fosás lett belőle” vagy ilyesmi). A mögöttem futó csávó őszinte örömére. Közben meglett valamikor a maraton is, le is fotóztam az órámon, 6 óra 14 perces idővel, juhú, mindig is ilyen fantasztikus maratoni időről álmodtam! :D

 

33635761_2205480829478851_708085011546374144_n.jpg

 

Nagy nehezen leértem a Skanzenbe (előtte volt egy elágazó, ahol majdnem eltévedtem) és gyors frissítés után mentem is tovább. Az órám már ezelőtt lemerült, nem tudtam, még hány km van vissza és hogy milyen tempóban „hasítok” Szentendre felé (ha jól néztem utólag, olyan 5:10 perces kilométerekkel), de viszonylag hamar megérkeztem. A vége már ajándék volt a macskaköveken, itt már ünnepeltem és kényelmesen befutottam a célba, még majdnem meg is hatódtam, ezért valószínűleg úgy fogok kinézni a célfotómon, mint aki totál készen van, nem baj.  A célban várt a család, Béla is odajött gratulálni, boldogság. Tele volt a fejem nyálas gondolatokkal, úgymint "innentől kezdve már minden lehetséges, nincs túl távoli cél, szépen, okosan minden álmom meg lehet valósítani" és társai. Azért szóltam Bélának, hogy július 28-án lesz egy 6 órás, körözős verseny, amin nekem mindenképp ki kell próbálnom magam. :D

 

A célban (annyira nem nézek ki szarul, de ezt a célfotó dolgot még gyakorolni kell!) 

33074177_1991963907719911_5685829615143092224_o.jpg

Le ne felejtsem a lényeget: első ultrámon a hivatalos időm 7 óra 44 perc lett és a nők között a 34. helyen végeztem a 86 indulóból. 

Itt lehet megnézni: https://www.strava.com/activities/1588159863

 

 

 

A célban nagyon magyaráz valamit Béla, amiből semmire sem emlékszem XD

33057174_1663488397022396_767635158307176448_n.jpg

 

Anyu is lenyomta becsülettel a Visegrád Trailt, ennek örömére nálam jobb állapotban ugrabugrált a célban.

32984797_1663488453689057_4474721882179895296_n.jpg

 

Zárásként szeretném megköszönni egyrészt edzőmnek, Jakus Bélának a felkészítést, másrészt férjemnek, Gábornak a rengeteg türelmet és támogatást, mert nem minden pasi vigyázna fél napokat egy hiperaktív 2 évesre, amíg a felesége hosszút / edzőversenyt fut, és engedne meg szó nélkül minden sz*rt megvenni, ami ehhez a (legolcsóbb :D) sporthoz kell. Mindkét pasi jó választás volt, maradjunk ennyiben. Köszi neked is, ha végigolvastad! :)

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://celfuto.blog.hu/api/trackback/id/tr8613998614

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.