Célfutó Blog

Ultrafutó lettem - 12 órás futás a szélviharban

2019. december 29. 18:18 - Peterdi Farkas Éva

Túl vagyok életem első "igazi" ultrafutásán a tegnap/ma teljesített 12 órás versennyel.

cimlap.jpg

Nem gondoltam volna, hogy idén eddig eljutok, Ádika ugye május 30-án született császárral, nem sok időm maradt felfejlődni egy komolyabb futóversenyhez. Volt ugye ősszel a Vadlán 50-es távja, ami nem sikerült túl jól, aztán decemberre megembereltem magam és megnyertem Barnagon a Countryman Trailt (szintén 50 km). Ettől a futástól tettem függővé az indulásom a december végi 12 órás versenyre, de mivel ott egyrészt jó idővel nyertem, másrészt megnyertem a nevezést a 12 órásra, nem maradt sok kérdőjel az indulással kapcsolatban.

A ráedzés rosszul sikerült, előtte három héttel 10 napig abszolút nem tudtam futni, utána egy hosszú futásnál megadta magát a térdem, így a betervezett 100km-es hétnek neki sem tudtam indulni. Végét járta a Hokám, SOS-ben pedig csak egy Salomon Sonic Ra Max-ot tudtam beújítani a versenyre, így mindent összevetve elég rossz kilátásokkal álltam rajthoz. A futáson a 12 órás egyéniben és a váltóban is indultam, az volt a terv, hogy a váltós chipet 6 óra után viszi tovább Bianka barátnőm, aki a férjemmel jön utánam. Délután kettőkor van a rajt, nyolckor jön Gábor meg Bia, addig kell egyedül kihúzni, utána már éjjel kettőig lesz társaság (nem volt). 

Az összes kedvem elment a futástól, amikor kiderült, hogy egyedül vagyok női induló a 12 órán. Nem szeretem, amikor nincs versenyhelyzet, nincs, ami motiváljon. Az sem derített jobb kedvre, hogy a verseny közben végig viharos szél tombolt és fagypont alatti hőmérsékletre hűlt a levegő. Nekiindultunk a 24 órásokkal az 1,3 km-es köröknek, az eleje teljesen jól ment a tervezett tempóban. Nagyon szerettem volna a 100 km-t megfutni, de ezt a tervet olyan 20 km után elengedtem és puszta túlélés lett a cél. Az első 4 órában olyan 30 percet tuti álltam különböző okok miatt. Nem éreztem kényelmesnek a cipőt, folyamat megállogattam kötögetni a fűzőt szorosabbra-lazábbra, befutkostam az öltözőbe zoknit cserélni, majd plusz egy pár zoknit felvenni. Volt két-három pisiszünet a pályától kicsit messzebb levő épület tetőterében (sötétedés után már megoldottam a pálya mellett a gazban). Rengeteg idő elment ezekre. 

A futás egyetlen percét sem élveztem, nem jött a flow, mint Barnagon, amikor csak suhantam a fülemben tomboló zenére. Olyan szél volt, hogy a pálya egy szakaszán lehetetlen volt felfutni, sokszor még a sétához is erőlködni kellett. Egyre jobban fáztam és fájtak a térdeim. Tartottam még egy szünetet, a futógatyámra felvettem a sima melegítőalsóm és áthúztam a régi Hokámat. Aztán vissza a csontig hatoló hidegbe. 

A segítők elképesztő, milyen kedvesek voltak, lesték az ember kívánságait. Időnként megitattak pár korty forralt borral, pizzát rendeltek a versenyzőknek, krémet adtak a kicsípett arcokra, masszázst szerveztek annak, aki kérte. Én közben kb. 30 km-nél jártam és elhatároztam, hogy kiállok a maratoni távnál. Pszichésen nem tudtam feldolgozni, hogy nem lesz meg a 100km, sőt, ha így megy, még a 80 sem. Ennek így nincs semmi értelme. Fájnak a térdeim, sérülésre hivatkozva kiállok. Írtam Biának, hogy siessenek, mert foson vagyok és amint ideér, kapja a chipet és menjen vele. Végtelennek tűnt az idő, a kilométerek pedig lassan vánszorogtak. Közben ránk sötétedett és a frissítőasztalon kitett innivalóknak befagyott a teteje. Már csak teát és forralt bort ittam, mellé szorgalmasan ettem, mikor mit megkívántam, illetve másfél óránként egy zselét nyomtam be. Lassultam, a fejlámpa nem adott olyan biztonságérzetet a néhol göcsörtösebb terepen. Az emelkedőkön már csak sétálni tudtam. Egy zene sem kötött le és percre sem tudtam elvonatkoztatni arról, hogy futok, és nem sikerült elterelni a figyelmem. A lehető leggázabb zenék szóltak a fülemben, inkább le sem írom, de akkor éppen ahhoz volt kedvem. Folyamatosan motiválni igyekeztem magam, de egyre nehezebb volt. Végül abban maradtam magammal, hogy "Just keep moving forward and don't give a shit about what anybody thinks" (Johnny Depp mondása). 

Egyszer csak ott állt a váltópontnál a férjem és Bianka, én meg azt sem tudtam, hogy örüljek nekik, vagy sírjak, hogy mennyire foson vagyok és nem bírom és életem legszarabb maratonját futottam. Nem sok időm volt gondolkodni, mire észbe kaptam, a kezemben volt egy felespohár Unicummal és kocc Biával. Ebbe épphogy csak belenyaltam, tettem is le, mondom gyerekek, ez így nem lesz jó, már ittam egy kis forralt bort megnem olyan rég vettem be egy fájdalomcsillapítót. De jó lett, elindultunk és mutattam Biának, merre megy a pálya. Egy kör után el is száguldott, én meg visszavonultam az öltözőbe elemet cserélni a fejlámpában és bekenni Voltarennel a lábam.

A pályán semmit nem csitult a szél, az arcom már nem éreztem, alig bírtam beszélni a segítőkkel. Rám került a mellényem is, meg plusz egy sapka. Nyomjuk tovább, félig futás (tyúklépésben totyogás futómozgást imitálva), félig séta (szembeszélben). Ahol oldalról fújt a szél, párszor összeakasztotta a lábam és majdnem elestem. 60 km körül jártam, közben valamikor rám került egy Flector tapasz is, sokat nem segített. Gábor a frissítőponton két kabátban fagyoskodott, elküldtem a kocsiba aludni, ide nem kell nekem segítő, itt már minden mindegy! Körönként kerestem a kifogást, hogy miért álljak meg a frissítőponton. Második mélyponton voltam, befutottam a kocsink mellé és szóltam Gábornak, hogy ennyi volt, kiállok, nem bírom tovább. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy ennek nincs értelme, úgyis egyedül vagyok a 12 órán, a vágyott 100km nem lesz meg, csak lejáratom magam egy tré 12 órás eredménnyel. Jobb lenne időben kiszállni sérülésre hivatkozva, úgyis fáj mindenem. Mondja a segítő, menjek fel, feküdjek le kicsit, aztán folytatom. Itt megembereltem magam, mondom én itt akkor fogok lefeküdni, ha összerogyok a pálya mellett, addig nem. Mentem tovább, mantráztam, azzal biztattam magam, hogy már ultra vagyok, életem leghosszabb távját futom, gyerünk, legyen meg a 10 óra és ott kiállok. Közben már nem fájtak a lábaim, futottam. Az járt a fejemben, hogy igen, erről beszélnek a nagyok, ezek a mélypontok és a felemelkedések. Itt vagyok és megtapasztalhatom. Itt a lehetőségem igazi ultrafutó lenni, csak ki kell tartani. 

65.jpg

65 km-nél, rottyon. Egyben bemutatom a 2019/2020 téli kollekciót, várom, hogy lecsapjon rá a Runner's World

Kaptam plusz egy sálat az arcom elé, a szemem könnyezett és égett a széltől, de én csak mentem, közben kaptam pár kört Biankától. Örültem, hogy jól megy neki, hiszen én rángattam el ide 6 órát futni, úgy, hogy eddig a leghosszabb futása 4 óra sem volt, és egyébként is csak február óta fut (viszont csinál egyéb sportokat). Közben meglett a hetven kilométer, arra gondoltam, nyolcvanig már nem állok meg, az már egy szép táv. Nyomtam tovább, futás, dombon séta, frissítés. Megvan a nyolcvan, 40 perc van vissza. Segítőnek mutatom az órám, jó lenne egy dupla maratont megfutni, az 84,4, vajon belefér-e a 40 percbe plusz 5 km? Közben a 22 perces 5 kilométeremre gondoltam, amit tavaly futottam. Hát igen, minden viszonyítás kérdése, most a 40 perc volt a cél. Egyre többet futottam és kevesebbet sétáltam, 11 perccel éjjel kettő előtt kimentem az utolsó körömre és 1 perccel lefújás előtt értem át a chipszőnyegen 84,7 km-es eredménnyel. Megvan, lenyomtam a két maratont, lenyomtam a 12 órát, egy nagyon szenvedős versenyt a tomboló jeges szélben. Nagyon büszke voltam magamra, nem a 84 km miatt, mert azt inkább szégyenlem, hanem a mentális erőm és a kitartásom miatt. Tökéletes beavatás volt ez az igazi ultrázásba, volt alkalmam megtapasztalni a mélypontokat és kijönni belőlük, mindezt a csupán a megfelelő gondolataimmal és lelkierőmmel. 

cel.jpg

Készült rólunk egy célfotó, Bianka 6 órás eredménye 52, valamennyi lett, ebben az első maratonja is benne volt, nagyon szép teljesítmény. Nekem a szervezők 87,78 kilométert mértek, de én maradok a saját mérésemnél, a 84,7-nél. Gyerünk, eredményhirdetés, sürgettek közben. Őszinte megdöbbenésemre első lettem 12 órán! :D Durva, mi?

eredmeny.jpg

Kaptam érte egy befutóérmet, egy helyezésért járó érmet és egy serleget. És egy nevezést egy jövőbeni versenyre. A 12 órás váltóban is elsők lettünk, még egy érem, még egy kupa, még egy nevezés. Hiába mondtam a versenyigazgatónak, Baranyai Máténak, hogy ne csinálja ezt, nem kell ennyi minden, meg sem érdemlem, túl sok dologgal halmoznak el, nem hallgatott rám. Így jövőre kábé egész évben havi szinten hozzájuk fogok járni futni...és szívből ajánlom nektek is, nagyon jó versenyeik vannak, amik a versenyzőkért jöttek létre és nem azért, mert pénzt akarnak keresni rajta! Itt találjátok: www.rundevu.hu

kupa.jpg

 

Hajnali fél ötre értünk haza, én gyorsan magamra kaptam mindent, amit a szekrényben találtam és még így is egy órát reszkettem, a lábaim pedig azóta is jéghidegek. A reggeli nehéz kelés után (4,5 óra alvás) már úgy érzem, holnap akár tudnék futni egy rövid regenerálót...Ugyanitt Salomon Sonic Ra Max 2 eladó vagy Hokára cserélhető! 

offon.jpg

Még mindig ég az arcom és könnyezik a szemem... #nofilter  #neijedjmeg 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://celfuto.blog.hu/api/trackback/id/tr8015370542

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.