Túl vagyok életem első "igazi" ultrafutásán a tegnap/ma teljesített 12 órás versennyel.

Nem gondoltam volna, hogy idén eddig eljutok, Ádika ugye május 30-án született császárral, nem sok időm maradt felfejlődni egy komolyabb futóversenyhez. Volt ugye ősszel a Vadlán 50-es távja, ami nem sikerült túl jól, aztán decemberre megembereltem magam és megnyertem Barnagon a Countryman Trailt (szintén 50 km). Ettől a futástól tettem függővé az indulásom a december végi 12 órás versenyre, de mivel ott egyrészt jó idővel nyertem, másrészt megnyertem a nevezést a 12 órásra, nem maradt sok kérdőjel az indulással kapcsolatban.

A ráedzés rosszul sikerült, előtte három héttel 10 napig abszolút nem tudtam futni, utána egy hosszú futásnál megadta magát a térdem, így a betervezett 100km-es hétnek neki sem tudtam indulni. Végét járta a Hokám, SOS-ben pedig csak egy Salomon Sonic Ra Max-ot tudtam beújítani a versenyre, így mindent összevetve elég rossz kilátásokkal álltam rajthoz. A futáson a 12 órás egyéniben és a váltóban is indultam, az volt a terv, hogy a váltós chipet 6 óra után viszi tovább Bianka barátnőm, aki a férjemmel jön utánam. Délután kettőkor van a rajt, nyolckor jön Gábor meg Bia, addig kell egyedül kihúzni, utána már éjjel kettőig lesz társaság (nem volt). 

Az összes kedvem elment a futástól, amikor kiderült, hogy egyedül vagyok női induló a 12 órán. Nem szeretem, amikor nincs versenyhelyzet, nincs, ami motiváljon. Az sem derített jobb kedvre, hogy a verseny közben végig viharos szél tombolt és fagypont alatti hőmérsékletre hűlt a levegő. Nekiindultunk a 24 órásokkal az 1,3 km-es köröknek, az eleje teljesen jól ment a tervezett tempóban. Nagyon szerettem volna a 100 km-t megfutni, de ezt a tervet olyan 20 km után elengedtem és puszta túlélés lett a cél. Az első 4 órában olyan 30 percet tuti álltam különböző okok miatt. Nem éreztem kényelmesnek a cipőt, folyamat megállogattam kötögetni a fűzőt szorosabbra-lazábbra, befutkostam az öltözőbe zoknit cserélni, majd plusz egy pár zoknit felvenni. Volt két-három pisiszünet a pályától kicsit messzebb levő épület tetőterében (sötétedés után már megoldottam a pálya mellett a gazban). Rengeteg idő elment ezekre. 

A futás egyetlen percét sem élveztem, nem jött a flow, mint Barnagon, amikor csak suhantam a fülemben tomboló zenére. Olyan szél volt, hogy a pálya egy szakaszán lehetetlen volt felfutni, sokszor még a sétához is erőlködni kellett. Egyre jobban fáztam és fájtak a térdeim. Tartottam még egy szünetet, a futógatyámra felvettem a sima melegítőalsóm és áthúztam a régi Hokámat. Aztán vissza a csontig hatoló hidegbe. 

A segítők elképesztő, milyen kedvesek voltak, lesték az ember kívánságait. Időnként megitattak pár korty forralt borral, pizzát rendeltek a versenyzőknek, krémet adtak a kicsípett arcokra, masszázst szerveztek annak, aki kérte. Én közben kb. 30 km-nél jártam és elhatároztam, hogy kiállok a maratoni távnál. Pszichésen nem tudtam feldolgozni, hogy nem lesz meg a 100km, sőt, ha így megy, még a 80 sem. Ennek így nincs semmi értelme. Fájnak a térdeim, sérülésre hivatkozva kiállok. Írtam Biának, hogy siessenek, mert foson vagyok és amint ideér, kapja a chipet és menjen vele. Végtelennek tűnt az idő, a kilométerek pedig lassan vánszorogtak. Közben ránk sötétedett és a frissítőasztalon kitett innivalóknak befagyott a teteje. Már csak teát és forralt bort ittam, mellé szorgalmasan ettem, mikor mit megkívántam, illetve másfél óránként egy zselét nyomtam be. Lassultam, a fejlámpa nem adott olyan biztonságérzetet a néhol göcsörtösebb terepen. Az emelkedőkön már csak sétálni tudtam. Egy zene sem kötött le és percre sem tudtam elvonatkoztatni arról, hogy futok, és nem sikerült elterelni a figyelmem. A lehető leggázabb zenék szóltak a fülemben, inkább le sem írom, de akkor éppen ahhoz volt kedvem. Folyamatosan motiválni igyekeztem magam, de egyre nehezebb volt. Végül abban maradtam magammal, hogy "Just keep moving forward and don't give a shit about what anybody thinks" (Johnny Depp mondása). 

Egyszer csak ott állt a váltópontnál a férjem és Bianka, én meg azt sem tudtam, hogy örüljek nekik, vagy sírjak, hogy mennyire foson vagyok és nem bírom és életem legszarabb maratonját futottam. Nem sok időm volt gondolkodni, mire észbe kaptam, a kezemben volt egy felespohár Unicummal és kocc Biával. Ebbe épphogy csak belenyaltam, tettem is le, mondom gyerekek, ez így nem lesz jó, már ittam egy kis forralt bort megnem olyan rég vettem be egy fájdalomcsillapítót. De jó lett, elindultunk és mutattam Biának, merre megy a pálya. Egy kör után el is száguldott, én meg visszavonultam az öltözőbe elemet cserélni a fejlámpában és bekenni Voltarennel a lábam.

A pályán semmit nem csitult a szél, az arcom már nem éreztem, alig bírtam beszélni a segítőkkel. Rám került a mellényem is, meg plusz egy sapka. Nyomjuk tovább, félig futás (tyúklépésben totyogás futómozgást imitálva), félig séta (szembeszélben). Ahol oldalról fújt a szél, párszor összeakasztotta a lábam és majdnem elestem. 60 km körül jártam, közben valamikor rám került egy Flector tapasz is, sokat nem segített. Gábor a frissítőponton két kabátban fagyoskodott, elküldtem a kocsiba aludni, ide nem kell nekem segítő, itt már minden mindegy! Körönként kerestem a kifogást, hogy miért álljak meg a frissítőponton. Második mélyponton voltam, befutottam a kocsink mellé és szóltam Gábornak, hogy ennyi volt, kiállok, nem bírom tovább. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy ennek nincs értelme, úgyis egyedül vagyok a 12 órán, a vágyott 100km nem lesz meg, csak lejáratom magam egy tré 12 órás eredménnyel. Jobb lenne időben kiszállni sérülésre hivatkozva, úgyis fáj mindenem. Mondja a segítő, menjek fel, feküdjek le kicsit, aztán folytatom. Itt megembereltem magam, mondom én itt akkor fogok lefeküdni, ha összerogyok a pálya mellett, addig nem. Mentem tovább, mantráztam, azzal biztattam magam, hogy már ultra vagyok, életem leghosszabb távját futom, gyerünk, legyen meg a 10 óra és ott kiállok. Közben már nem fájtak a lábaim, futottam. Az járt a fejemben, hogy igen, erről beszélnek a nagyok, ezek a mélypontok és a felemelkedések. Itt vagyok és megtapasztalhatom. Itt a lehetőségem igazi ultrafutó lenni, csak ki kell tartani. 

65 km-nél, rottyon. Egyben bemutatom a 2019/2020 téli kollekciót, várom, hogy lecsapjon rá a Runner's World

Kaptam plusz egy sálat az arcom elé, a szemem könnyezett és égett a széltől, de én csak mentem, közben kaptam pár kört Biankától. Örültem, hogy jól megy neki, hiszen én rángattam el ide 6 órát futni, úgy, hogy eddig a leghosszabb futása 4 óra sem volt, és egyébként is csak február óta fut (viszont csinál egyéb sportokat). Közben meglett a hetven kilométer, arra gondoltam, nyolcvanig már nem állok meg, az már egy szép táv. Nyomtam tovább, futás, dombon séta, frissítés. Megvan a nyolcvan, 40 perc van vissza. Segítőnek mutatom az órám, jó lenne egy dupla maratont megfutni, az 84,4, vajon belefér-e a 40 percbe plusz 5 km? Közben a 22 perces 5 kilométeremre gondoltam, amit tavaly futottam. Hát igen, minden viszonyítás kérdése, most a 40 perc volt a cél. Egyre többet futottam és kevesebbet sétáltam, 11 perccel éjjel kettő előtt kimentem az utolsó körömre és 1 perccel lefújás előtt értem át a chipszőnyegen 84,7 km-es eredménnyel. Megvan, lenyomtam a két maratont, lenyomtam a 12 órát, egy nagyon szenvedős versenyt a tomboló jeges szélben. Nagyon büszke voltam magamra, nem a 84 km miatt, mert azt inkább szégyenlem, hanem a mentális erőm és a kitartásom miatt. Tökéletes beavatás volt ez az igazi ultrázásba, volt alkalmam megtapasztalni a mélypontokat és kijönni belőlük, mindezt a csupán a megfelelő gondolataimmal és lelkierőmmel. 

Készült rólunk egy célfotó, Bianka 6 órás eredménye 52, valamennyi lett, ebben az első maratonja is benne volt, nagyon szép teljesítmény. Nekem a szervezők 87,78 kilométert mértek, de én maradok a saját mérésemnél, a 84,7-nél. Gyerünk, eredményhirdetés, sürgettek közben. Őszinte megdöbbenésemre első lettem 12 órán! :D Durva, mi?

Kaptam érte egy befutóérmet, egy helyezésért járó érmet és egy serleget. És egy nevezést egy jövőbeni versenyre. A 12 órás váltóban is elsők lettünk, még egy érem, még egy kupa, még egy nevezés. Hiába mondtam a versenyigazgatónak, Baranyai Máténak, hogy ne csinálja ezt, nem kell ennyi minden, meg sem érdemlem, túl sok dologgal halmoznak el, nem hallgatott rám. Így jövőre kábé egész évben havi szinten hozzájuk fogok járni futni...és szívből ajánlom nektek is, nagyon jó versenyeik vannak, amik a versenyzőkért jöttek létre és nem azért, mert pénzt akarnak keresni rajta! Itt találjátok: www.rundevu.hu

Hajnali fél ötre értünk haza, én gyorsan magamra kaptam mindent, amit a szekrényben találtam és még így is egy órát reszkettem, a lábaim pedig azóta is jéghidegek. A reggeli nehéz kelés után (4,5 óra alvás) már úgy érzem, holnap akár tudnék futni egy rövid regenerálót...Ugyanitt Salomon Sonic Ra Max 2 eladó vagy Hokára cserélhető! 

Még mindig ég az arcom és könnyezik a szemem... #nofilter  #neijedjmeg 

A cím össze is foglalja az elmúlt két hónap történéseit. 
Aki orvos, vagy ismer orvost, vagy valaha volt orvosnál, az innentől ne olvasson tovább. 

Szóval, 3 héttel császár után tünetmentes voltam, így elkezdtem nagyobb sétákat tenni. Négy és fél héttel császár után kocogni. Hat héttel utána anyuval részt vettünk a Dráva Félmaraton rövid távján (3,2 km) a szomszéd faluban, Heresznyén. Itt a négy női indulóból félelmetes, 5:45-ös tempóval sikerült megkaparintanom a második helyet. XD

Vittük a picit is, hadd szokja. Látszik rajta, hogy élvezi... 

Szépen, lassan futogattam tovább, mindig amikor és amennyi jól esett, nem estem túlzásokba. Mellette új életet leheltem az Istagramomba (@celfutoblog) és a Facebookomba.

Úgy adódott, hogy pont akkor jöttünk vissza Németországba, amikor itt nálunk megrendezték az éves városnapi futóversenyt. Szakadt az eső a napján, dörgött-villámlott, az sem volt biztos, hogy megrendezik. Azért bepróbálkoztam és gyors helyszíni nevezés után hirtelen a rajtvonalon találtam magam. Amúgy civil futó rajtam kívül nem is indult, senki sem volt olyan elvetemült ilyen időben odaállni. A helyi két futóklub maroknyi futócsapatával vágtunk neki a 8,5 km-nek. Én nem futottam meg a versenyt maxon, gondoltam ésszel kellene, nehogy baj legyen, így olyan 70-80%-on futottam a mezőny végén. 

Eredmény: 8,3 km (órám szerint 8,0), 110m szint 46:57 perc alatt.Ezzel az idővel konkrétan utolsó előtti lettem, egyben női harmadik. � 
De tempóedzésnek fogtam fel, gondoltam beépül, a többi pont nem érdekel. 

Amúgy az utóbbi időben rájöttem, hogy annyira lesz*rom, hogy ki mit gondol rólam. Persze, meghallgatom én mindenkinek a véleményét, hogy ki szerint hogy kellene kinéznem, hogy kellene intéznem a gyereket, mennyit kellene futnom, hogy kellene élnünk, de végül pont nem érdekel és azt csinálom, ami nekem, nekünk jó. Az egyetlen, akinek a szavára adok, a férjem. :) 

Ha már a férjemnél tartunk: asszem megtartom. Nem volt soha egy szava sem, amikor futni mentem (azért az esetek nagy részében a gyerekek alvásidejében oldottam meg, hogy ne terheljem annyira), sem amikor napi szinten jöttek a futós csomagok, sőőőt, megdobott egy új (használt) órával, mert a Polar M400-am végelgyengülésben van. Kaptam egy Suunto Spartan Ultrát. Meg egy Salomon Sense Ride 2 cipőt terepre. Mennyire jó fej már, nem? :) 

Mondjuk a belünk kidolgozzuk mind a ketten, ilyen stresszben, mint most, még az életben nem voltunk. Ugyanis KÖLTÖZÜNK HAZA! Végre, 7 év Németország után felépítettük magunkat olyan szintre, hogy haza tudjunk menni. Meg már nagyon elegünk volt az ittlétből, a paneles életből, mindketten falusi gyerekek vagyunk. 

Bezárjuk a tetoválószalonunkat (ma van az utolsó előtti napunk) és otthon, Nagykanizsán nyitunk egyet, már megvan az üzlethelyiség is. Egy ideig még visszajárunk ide, havi-kéthavi szinten egy-egy hétre, amíg otthon beindul a biznisz, de reméljük, egy évnél több ideig nem fog tartani. Szorítsatok. És gyertek tetováltatni. Sztawi Tattoo-ra kell guglizni. :D 

Szóóóval, szeptember 1-től már a Zalai Dombságban fogom nyomatni a terepes edzéseimet és szeretnék belépni a kanizsai futóklubba is. Eddig úgyis olyan egyedül voltam a futással, csakis online tudtam bárkivel beszélni róla, futni pedig senkivel (anyu tempója nekem nem az igazi). 

A nagy tervek pedig továbbra is megvannak. Ami igazán érdekel, az kizárólag terepes. 

Szeptember 7.: Sümeg Trail 20km
Október 5.: Vadlán Ultra 50 km
De a fő attrakció az 2020-ban lesz, mégpedig az UTH leghosszabb távja, 112km. Durva lesz.

Edzésügyileg már az 50km-es heteknél tartok, múlt héten sikerült az első. Most a Vadlánig szerintem nem is nagyon viszem feljebb, max 60 km-ig, nem akarok hirtelen sokat futni és aztán lesérülni.

A futások 70%-a terepes, de nem mondok le az aszfaltról sem, változatosan akarom terheni magam. Ciklusokban fogok készülni, 3 hét után mindig lesz egy könnyű hét. Beiktattam az erősítést is, heti 2-3 alkalommal. 

Szóval a terv megvan, a módszer megvan, az elszántság megvan. Megnézzük, mire megyek vele. :) 

Legközelebb már otthonról fogok jelentkezni. El sem tudom képzelni, milyen lesz... számunkra ez az egész nagyon izgalmas és egyben félelmetes is... De olyan még sohasem volt, hogy valahogy ne lett volna (napi Coelho). 

Valami ilyesmi kikötéssel fejeztem be az utolsó blogbejegyzésem, ha jól emlékszem. Nem akartam császárt, mert az nem jó a babának és nem jó az anyának, főleg nem annak az anyának, akinek októberre Vadlán nevezése van (nyugi, a rövidebbik távra, azaz 50km-re). 

Ehhez képest sajnos -vagyis esetünkben szerencsére- Ádika sürgősségi császárral született meg, mert a szívhangja a vajúdás alatt kétszer is leesett. Sírva mentem a műtőbe, nagyon beleéltem magam, hogy kemény leszek és minden megy majd, mint a karika, de aztán elszégyelltem magam, hogy szomorkodom, amikor ez egy örömteli pillanat. Amúgy a dokik szerintem 100%, hogy előre tudták, hogy császár lesz, mert amikor beértünk a kórházba, már az első órában lement egyszer a szívhang. Aztán szépen felváltva szivárogtak be a nővérek, az egyik köntöst hozott (Gáborkát saját ruhában szültem), a másik infúziót, a harmadik 10 oldalas nyomtatványpaksamétát... mind a császármetszés előkészületei. Azért hagytak 4 órát vajúdni, hátha mégis minden oké lesz, de nem lett. Leesett még egyszer a szívhang, berontott a főorvos, mindenki összevissza futkosott, aztán mire észbe kaptam, már a műtőben feküdtem. 

Itt még minden biztató volt

Azért happy end lett így is

 Megszületett Ádika

A császárt amúgy senkinek sem kívánom, én elég rosszul éltem meg. Utána 2 napig a puszta létezés volt a kihívás, annyira fájt a seb. A harmadik naptól elviselhető volt, "csak" a mozgás fájt. Az ötödik napon hazajöttünk a kórházból és a hatodik napon én már a tetoválószalonunkban ültem és intéztem a vendégeket, nyitva tartottam. A kényszer nagy úr. Időt és költséget nem kímélve kijött anyós meg anyu segíteni, így azért könnyebb volt, de az életünk azóta is egy káosz. (Németországban élünk és vezetünk egy tetoválószalont.) 

Nagyon szeretik egymást

Két héttel a császár után fájdalommentesnek nyilvánítottam magam. A kímélő életmód részemről mission impossible, amíg a férjem tetovál, intézem a bejelentkezéseket, fordítok neki, viszem a könyvelést, előkészítem a mintákat, délben elmegyek Gáborkáért a bölcsibe (viszem a picit is), otthon megetetem a nagyot és megpróbálom lefektetni aludni, aztán intézem a háztartást, a picit, megválaszolom a tetkós üzeneteket, feldolgozom a képeket és videókat, amik az oldalra mennek, stb...

Ha már itt tartunk, ez itt a reklám helye:
Sztawi Tattoo Burgkirchen (még, szeptembertől már Sztawi Tattoo Nagykanizsa)
www.sztawitattoo.com
Facebook-oldal
Instagram

Még 1 hónapot kell ebben az idegbajban kihúznom, aztán hazaköltözünk Nagykanizsára, ahol házat vettünk, ééééssss ....  tadammmm ....... tetoválószalont fogunk nyitni. :) Biztos kevesebb stresszel fog járni egy szalon beindítása és a ház renoválásának befejezése, mint az itteni élet... XD 

És hogy a futást is érintsem: Mivel teljesen panaszmentes voltam, két és fél héttel a császár után elkezdtem nagyobb sétákat tenni Ádikával. Három és fél héttel utána elkövettem pár laza kocogást, óvatosan, nem pattogva. Aztán sikerült futni is. Aztán megfájdult a műtét helye, bár én ezt nem a futásnak tulajdonítom, hanem annak, hogy a pénztárnál fel kellett emelnem egy karton vizet, hogy lecsippantsa a pénztáros, emelés közben pedig félfordulatot is tettem, ITT fájdult meg a hasam alja. Na mindegy, visszavettem, pár nap szünetet tartok. Itt tartok most egyébként. 

A futást fogalmam sincs, hogy hogy fogom tudni beintegrálni az életünkbe, szabadidőm a két gyerek, a szalon és a háztartás mellett konkrétan nem létezik. Hajnalban pedig én NEM fogok futni, éjszakai típus vagyok, reggelente olyan vagyok, mint a mosott f*s, használhatatlan. 

Már napok óta nyúzom a férjem egy futópadért, ami ugyan kényszermegoldás, de működhet. Azon tudok akkor is futni, amikor a pici alszik, meg ha szar idő van, meg ő is tudja használni. Nagyjából ezekkel az érvekkel fűztem, de nem igazán hatotta meg a dolog... Ma aztán szóltam neki, hogy márpedig futópad lesz és kész, én is dolgozom, én is keresek, veszek egyet, tetszik nem tetszik. Majd rakok fel róla nektek képet. :D 

Egyébként ezt a blogbejegyzést, amiben tudatom, hogy megszületett Ádika és készülhetek lassan a visszatérésre, 3 hete írom. Már azon gondolkodtam, hogy mire sikerül publikálni, akár egybeköthetem a Vadlán beszámolóval is. XD 

Így nyomjuk mi, itt és most: 

A futós tervem pedig első körben részt venni a heresznyei Dráva Félmaraton 3 km-es távján július 13-án, felfejlődni augusztus végére egy viszonylag korrekt szintre, szeptemberben pedig a Sümeg Trail 22km-es távja, októberben Vadlán Ultra. Így hirtelen, de ez még nyilván alakulni (bővülni) fog. :) 

Meg le szeretnék fogyni 7 kilót, igyekszem diétázni, de ez nem annyira az én műfajom... szeretek enni... 

A Facebookon és az Instán egyébként napi szinten jelentkezem a legváltozatosabb f*szságokkal dolgokkal, aki gondolja, kukkolja meg. :) 

Facebook: https://www.facebook.com/celfutoblog/
Insta: www.instagram.com/celfutoblog 

 Még nagyon sok mindent szeretnék / tudnék írni a legkülönbözőbb témákban, remélem, hamarosan lesz időm újra jelentkezni a blogon is, nem csak a közösségi médiában.  

Október óta jegelem a blogot. Nem azért, mert már nem érdekel, hanem mert nem tudtam futni és versenyre járni, én pedig az a típus vagyok, hogy ha én nem futhatok, akkor nem bírok a futásról se olvasni, se írni, mert fáj a szívem, amikor arra gondolok, hogy én ebből most kimaradok. 

Az ok, amiért kimaradtam, annál örömtelibb: érkezik hozzánk a kettes számú kisbabánk, Ebihal (azaz Ádám). 
Szeptember 26-án, pont a születésnapomon tartottam a kezemben a pozitív tesztet, Ebihal pedig hivatalosan június közepén érkezik. Remélem, kicsit hamarabb, mert már nagyon várom. :) 

Juhú, már csak kb. 2 hét!

Terveztem persze a terhesség alatt tovább futni egészségmegőrző szinten, de az élet közbeszólt és gyakorlatilag az első komolyabb vizsgálaton közölték velünk, hogy itt nemhogy futás nem lesz, hanem gyakorlatilag semmiféle megerőltetés, a méhlepény ugyanis rossz helyen tapad és kímélnem kell magam. Később, a 20. héten újra zöld utat adtak és el is mentem párszor kocogni-sétálni, de nem esett jól. Fájt, keményedett a hasam, így hagytam inkább.  

20 hetesen, minipocakkal

27 hetesen, itt már látszik valami :)

A futás/sport téma végleg meg is oldódott a 28. héten, amikor vérzéssel kórházba kerültem és szinte biztosra mondta mindenki, hogy Ádika koraszülött baba lesz, nem fogjuk kihúzni a végéig. A kórházból egy hét után kiengedtek ugyan, de azzal a feltétellel, hogy szigorúan kímélem magam és amennyit tudok, fekszem. 

Azóta közel 10 hét telt el és büszke vagyok magunkra, mert kihúztuk a bűvös határig, a 37. hétig, innentől már nem lenne koraszülött, ha úgy döntene, hogy megszületik. Viszont úgy tűnik, elég jól elvan bent, mert semmi jel nem utal arra, hogy mostanában ki akarna bújni. Meglátjuk, remélem, nem tervez ráhúzni pár napot, mint a nagytesója és remélem, nem lesz császármetszés a történet vége.  

A szénhidrát-feltöltés továbbra is remekül megy! XD

Szóval ez történt az elmúlt 8 hónapban. Várom, hogy újrakezdhessem, hogy újra írhassam a beszámolókat a versenyekről, tölthessem fel a trackeket a Stravára és rendelhessem az újabb és újabb futócuccokat a férjem legnagyobb örömére. (Már van egy listám. Meg be vagyok nevezve októberre a Vadlán Ultra 50-es távjára. :D )

Majd jelentkezem! Addig is hajrá nektek, élvezzétek, hogy futhattok! Én addig élvezem, hogy ehetek! :D 

ezt csak úgy

Az utóbbi hónapok nyekergése után végre jó híreket is hozok: képzeljétek, voltam egy futóversenyen, ami TETSZETT! Beszarás, mi? 

Mivel egy esküvő miatt nem jutottam el a várva várt velencei 6 órásra, kárpótlásul kerestem egy másik versenyt, amivel viszonylag rá tudok edzeni az októberi Vadlán Ultrára. Így jött képbe a Sümeg Trail. Igaz, húztam a szám, hogy "csak" 21 km, mert jobb lett volna valami hosszabb futás, de nem sok választásom volt dél-dunántúli versenyek terén. Így tök "okosan" úgy döntöttem, hogy inkább futok egy hosszabbat egy héttel a Sümeg Trail előtt (32km- akkor jó ötletnek tűnt). Utólag derült ki, hogy ez nem kifejezetten fogja elősegíteni a Sümegen való jó szereplésemet. 

Szokás szerint anyuval érkeztem Sümegre, akinek itt és most a 15 kilis távot "engedélyeztem", mert nyűglődött a talpával és nem sokat futott a versenyt megelőzően. Sikerült időben elindulni, elsőre odatalálni és konkrétan a rajtzónáBAN parkolóhelyet találni - jó előjelek, tiszta happy voltam. 

A bejelentkezés és a helyszíni nevezés gördülékenyen megvolt, kedves, segítőkész személyzet volt. Kis vacilálás után vettünk pólót is, mert abból sosincs elég! Mindjárt fel is vettük és nyomtunk pár szelfit a gyönyörű helyszínen.

(Na jó, ez pont nem szelfi. Kedves gyerekek, tanuljátok meg, hogy a szelfi az egy olyan fotó, amit a rajta szereplő személy készít saját magáról!)

A szervezők nem győzték hangsúlyozni, hogy a helyszínen van Szőnyi Ferenc ultrafutó, ultra-triatlonista, lehetett vele beszélgetni, fotózkodni. Én egy kicsit idegenkedtem a pasitól, miután egyszer végighallgattam vele egy rádióinterjút és akkor enyhén szólva sem lopta bele magát a szívembe. Kicsit szerénytelennek tűnt nekem egy-két kijelentésével - na jó, őneki van mire verni a mellét, de akkor is. Meg a Runners World interjúban ugyanez, kb. hogy ő az "Atyaúristen" meg "csodálatos képességei" vannak. Viszont a nap végére már egész szimpi lett, közvetlennek tűnt és becsülettel ott maradt a rendezvény végéig. 

Visszatérve a szervezésre, egyszerűen nem lehetett hibát találni benne. Minden ment, mint a karikacsapás. Volt közös, zenés bemelegítés, aminek nagyon örültem, így nyomtuk anyuval: 

 Erős próbálkozásunk a ritmus felvételére és a mozdulatsorok lekövetésére - kevés sikerrel

Aztán kellemes izgalom, amikor beálltunk a rajthoz. Külön nem is mozgattam át futással, gondoltam, a ritmustalan kapálózásunk, amit bemelegítés gyanánt műveltünk, elég lesz. Ezúttal is a Compressport naciban és a Hoka Challengerben futottam, nem titkolt célom volt a dobogós helyezés elérése. A szervezők a félmaratoni távra kb. 400 méter szintet adtak meg, gondoltam 2:00-2:10 közötti idővel behúzom, az pedig az előző évek alapján elég kell, hogy legyen a dobogóhoz. (Egyébként a szintemelkedést a Strava 686 méterre mérte, ami azért már más kategória... )Hátizsákot nem vittem, rábíztam magam az ő frissítésükre. Vittem 2 db zselét meg 3 db sótabit oszt cső. Itt szokták mondani, hogy nem becsülöm a távot (ezt megkaptam az egyik futós csoportban a szarul sikerült 6 órás versenyem kapcsán), ezúttal volt is benne valami, alaposabban fel kellett volna készülnöm a versenyből. 

Kicsit erősen kezdtem és a kisütő nap alatt éreztem, hogy túl vagyok öltözve, nem lesz ez így jó. Rátapadtam az első két-három csajra, viszont az 5. km-nél elkezdett szúrni az oldalam (nagyon elegem van már belőle, hogy mindig ezzel kell nyűglődnöm!), holott számomra a tempó teljesen jóleső volt, a melegtől eltekintve. Na mindegy, belassítottam és visszacsúsztam a 6.-7. helyre. Nagy nehezen valahol 10 km táján kiállt a szúrás és fel tudtam venni a korábbi tempót, előztem. Ami meglepett, hogy a terep brutál szintes volt, nem is gondoltam volna! Volt benne egy olyan mászás, ami erősen idézte a Vöröskőt az UTH-n, legalábbis teljesen elkészültem az erőmmel, mire felvergődtem rá. Egyébként sem voltam top formában, szenvedtem a beállt lábaimmal és a meleggel. Hiányzott a zsebemben szétfoszlott sótabletta és brutál jó lett volna, ha lett volna nálam magnézium, teljesen merevek voltak a lábaim és szerintem az oldalam is ezért szúrhatott (legalábbis máskor a magnézium segíteni szokott ilyen esetekben). 

Valahol szétvált közben a 21 és a 15km útvonala és egyik frissítőponton mondták, hogy harmadik vagyok, ennek nagyon örültem. Innentől szinte végig egyedül futottam. Itt jegyezném meg, hogy komolyan luxus jelölés volt, lehetetlen volt eltévedni! Még anyunak sem sikerült! Ekkor már bőven póló nélkül nyomtam, mert annyira elegem volt a melegből, hogy bevállaltam életem első sportmelltartós futását. 

Még szerencse egyébként, hogy egyedül futottam, mert így senki sem látta, ahogy 17 km táján egy lejtőn betenyerelek és a távból kb. 3 métert a hason csúszva teszek meg (ez tuti, mert még a bugyimban is kavicsok voltak). Erről sajnos nem tudok fotót hozni, sőt, egy videó igazából még jobb lett volna, asszem feldobná a blog látogatottságát.  

Az akciófilmekbe illő esést utólag az előző hétvégén lefutott 32 km-re fogom, mert a verseny második felére teljesen elfogytam izomzatilag, bemerevedtek a lábaim, nem állt össze a mozgásom. Nem emeltem fel eléggé a lábaim és elakadt a cipőm talpa egy kőben, szóval lendületből taknyoltam akkorát, mint az állat. A földön fekve gyors leltárt tartottam, hogy mindenem megvan-e, mozog-e. Ami aggasztott, hogy fejem is odacsaptam, az pedig, mint tudjuk, elég veszélyes tud lenni, a férjem szerint pedig nekem már így is van elég bajom. Nagy nehezen összeszedtem magam és gondoltam akkor én már továbbfutok, nem adom a harmadik helyem olyan könnyen oda! Beértem anyut, mondtam neki mivan, azt' ott hagytam.

Innen már nagyon vártam a végét, nem annyira voltam jól. Ja, a végén még fel kellett mászni a Sümegi várba is, ami kifejezetten "jól" esett 20 km és nem kevés szint megtétele után, de hát ez egy ilyen szakma. Az sem vigasztalt, hogy ez most "máshogy jó", ahogy szoktuk mondani futós körökben. :) 

A célegyenesben bekiabálták nekem oldalról, hogy "női három!" én meg vigyorogtam végig, mint a tejbetök (lehet mégis megártott az ütés a fejemnek?). 

 Asszem egész vállalható a sportmelltartós fotó - nem gondoltam volna, hogy a retek a hasamon pont kockákat fog mintázni... :-P

 Egyszóval beértem az abszolút 3., korosztályos 2. helyen a várakozásoktól elmaradt 2:20-as idővel, itt a Strava link:
https://www.strava.com/activities/1827185005

A célban mindjárt mikrofonvégre kaptak, így volt alkalmam kb. 100 ember előtt előadni, mekkora lúzer vagyok, mindenkinek nagyon tetszett a sztori, legalábbis ezt veszem le a csodáló tekintetekből (= néztek, hogy ki ez hülye nő).

Itt érdeklődik a szpíker, hogy melyik Spartanról tévedtem át erre a rendezvényre

Villámgyorsan elhagytam a startzónát és a tekintetek kereszttüzét,és igyekeztem mihamarabb kulturált kinézetet ölteni (ez azt jelenti, hogy egy félliteres palackos ásványvízzel lemosakodtam és átöltöztem). Miközben szorgosan nyomtam a Sztravára az összehorzsolt szelfiket a testemről, megérkezett a célba anyu is, aki mindjárt jól le is b*szott, hogy miért nem voltam ott őt várni. Mondtam neki, hogy én most itt ilyen helyi látványosság vagyok és nem akarok feltűnősködni, úgyhogy húzzunk gyorsan enni meg ilyenek, lényeg, hogy tűnjünk el a helyszínről. 

Persze nem is anyu lett volna, ha nem keresett volna orvosi ápolást, holott tudtam előre, hogy nincs semmi bajom, ami meg van, azon ő nem tud segíteni. De azért lefújkodott jóddal, jófej volt. 

Kaptunk finom kaját (ritkaság, mármint az, hogy finom és nem valami ízetlen híg akármi) és megvártuk az eredményhirdetést. 

 Jól áll nekem a dobogó :D  Látjátok, az ilyen élményekért futok! 

Anyu korosztályos első lett, ennek örömére ő az érem és a sál mellé paprikafűzért és bort is kapott (előbbit másnap megfőzte lecsónak, utóbbit azonnal le is nyúltam tőle a megpróbáltatásaimra való tekintettel). 

 A végén még tombola is volt, rengeteg nyereménnyel! Komolyan, minden elismerésem a szervezőknek, hogy ennyi szponzort összeszedtek! Repkedtek a wellnesshétvégék és a jobbnál jobb tárgynyeremények, én is gazdagabb lettem egy pólóval (Gábor mérete, meg is kapta). NYILVÁN nem anyu lenne, ha nem nyert volna wellnesshétvégét kb. a legutolsó húzásra. Itt azért már elgurult a gyógyszerem és levezettem neki logikailag, hogy engem fog elvinni a wellnesshétvégére, mert ha én nem lennék, ő sem futott volna ma itt. 

Aztán elkezdett fájni a fejem (napszúrás vagy agyrázkódás?) és elindultunk haza. Amit nagyon apró kritikát meg tudok fogalmazni, az az, hogy nem volt 'abszolút' eredményhirdetés. De ez már tényleg a kákán is csomót keres kategória. 

Jövőre ide mindenképpen szeretnék visszatérni, az időmön javítani és újra átélni az egészet (az esésen kívül), mert brutál jól szervezett verseny volt, gyönyörű és nehéz pályán. Szívből ajánlom mindenkinek, kivéve a 30-40 év közötti nőket, akik az én korosztályom... 

Az előző beszámolóban már megpendítettem, hogy volt egy verseny, amivel nem voltam megelégedve, méghozzá a simbachi éjszakai futással. Nem a teljesítményem volt az elégedtlenség oka, hanem szerintem ez egy olyan szervezés volt, ami mellett nem lehet szótlanul elmenni. Annyit megjegyeznék elöljáróban, hogy akár hiszitek, akár nem, tényleg oda szoktam figyelni arra, hogy ne legyek negatív, általában az élet napos oldalán tartózkodom és a pohár nekem félig tele van, de ez most nem az a rendezvény volt. Így szóljon ez a cikk kezdő versenyszervezőknek, okulás gyanánt. 

Na de kezdjük az elején. Amint megláttam a futónaptárban, hogy lesz ez a rendezvény, azonnal rákattantam. Éjszakai futás, méghozzá itt a közelben, tőlünk csak 30 km-re, hát ide menni kell! 

A verseny hetében pont nálunk volt anyu, jött segíteni vigyázni a gyerekre, amíg zárva tart a bölcsi. Így nem volt kérdés, hogy mindketten megyünk, hiszen félmaratoni távig ő minden hülyeségre kapható. Ráadásul kapott tőlünk szülinapjára egy menő új futócipőt (Adidas Ultra Boost ST), amit haladéktalanul tesztelni kellett. Neveztem is mindkettőnket a verseny honlapján és izgatottan vártuk a szombat estét. 

Próbakör az új cipőben

Na, akkor csapjunk bele a lecsóba.

1. számú tanács: 
Lehetőleg fogalmazz egyértelműen a versenykiírásban és pontos, aktuális címet adj meg! 

9 órára hirdették a rajtot, így mi fél 8-kor indultunk itthonról (30 km, fél óra az út). Simbachig problémamentesen elértünk, a gondok a városban kezdődtek, mégpedig azzal, hogy a versenyhez megadott GPS-koordináták konkrétan a puszta közepén voltak. 

Sebaj, mobilneten behoztam a versenykiírást és beütöttem a GPS-be a sportcsarnok címét, amit azzal a leírással adtak meg, hogy ott lehet átöltözni/zuhanyozni. Ismét autóztunk, de a célpont teljesen elhagyatott volt, versenynek se híre se hamva. Na itt már kezdtem felb*szni az agyam és  újra behoztam a versenykiírást. Volt egy harmadik hely is megadva, mégpedig "nevezés és rajtszámfelvétel" leírással. Ja, hogy ide nem írtak címet, csak annyit hogy "határ mentén az Aenus-nál" - aha kössz bammeg, tök jófejek vagytok, most már minden világos. Erre nyilván nem adott ki találatot a Google Térkép. Ugrottam a negyedik címre a kiírásban: eredményhirdetés, "Akropolis étterem", ehhez legalább volt cím. Hozzáteszem, hogy itt már fél 9 elmúlt és 9-kor rajt. Nyomás az Akropolis étterembe. Ahol szintén nem volt semmi futóversenyre utaló jel. Itt már anyu is kezdett idegbeteg lenni, én tomboltam. Rábeszélt, hogy hívjam fel a szervezőket, hogy mondják már meg, hol az apjuk kóchengeres f*szában van a rajt. Ismét versenykiírás, telefonszám persze sehol. A honlapon sem. Berongyoltam az étterembe és egy pincérnőt meszeltem le, aki elmagyarázta, hova kell menni és megmutatta a pontos helyet a telómon a Google térképen. Ismét kocsi, 2 km út, nagy nehezen odataláltunk. 

2. számú tanács: ha azt írod, hogy ki van a pálya világítva, legyen kivilágítva!

Itt már semmi kedvem nem volt az egészhez és idegbeteg hangulatban rohantam a nevezéshez felállított sátor felé. Itt kérdezem az egyik stábtagot, hol van pontosan a rajt? Mert a nevezés megvan, de honnan fogunk futni? Képzeljétek, ezt meg kellett kérdeznie az egyik kollégájától, aki megmutatta végül, és ez is kiderült.

8 óra 50-kor vettük fel a rajtcsomagot, ami konkrétan 1 db rajtszámból állt. Villámgyors bemelegítés után rajtoltunk el úgy, hogy tomboltam belül. Annyit tudtam, hogy 3 db 2,1km-es kört kell futni, vagyis pontosan 6,3 km-t. Azt írták, hogy fejlámpa nem szükséges, tökéletesen ki lesz világítva a pálya, amiből én azt feltételeztem, hogy a városban fogunk futni. De nem, terepen futottunk, erdőben, gyökereken és fenyőtobozokon, illetve kátyús földesúton, na meg kb. 600 méternyi aszfalton. Gondolom kitaláljátok, hogy a pálya NEM volt tökéletesen kivilágítva, sőt, a rajt után, az első körben láttam 2 önkéntest, hogy gyújtogatják a fáklyákat.  A második körben már töksötét volt és látni mindössze annyit lehetett, hogy merre halad az útvonal. 20 méterenként voltak fáklyák, amik kb. 1 méter sugarú kört világítottak be, köztük a terep lutri. 

 Nagyon szép helyen haladt a pálya (a kép illusztráció)

3. számú tanács: légy szíves, jelöld ki a célt! Főleg, ha az nem a futás útvonalán található! 

Tökmindegy alapon futottam, ahogy tudtam, pulzust nem néztem, minden mindegy volt. Az utolsó körömnél már kezdett aggasztani a gondolat, hogy nem láttam a verseny során sehol egy "Cél" feliratot, vagy táblát, vagy mármilyen jelzést, vajon honnan fogom tudni, hova kell beérni? Nézem az órám, 6 km, célra utaló jelek sehol. Ilyenkor már rég hajrázni szoktam, de most lassítottam, mert nem tudtam, most ilyenkor mi van. Rámfutott egy lány, nem akartam hagyni, hogy leelőzzön, de nem tudtam, merre kell menni. Megkérdeztem tőle, mi van, erre megmutatta az utat, ehhez nyilván előreengedtem. Így fordultunk le a jelzés nélküli alagútba, ahol lecsippantottak. Jé, b*asszameg, beértünk. Ki se futottam magam, mert hajrázás nem volt, nem is lihegtem, csak magamban őrjöngtem, hogy akkor ez most így mégis miiiii? Nem lehetett volna odab*szni valahova egy táblát egy nyíllal, hogy "Ziel"??? Vagy odaállítani egy embert, hogy kiabálja be? 

 A jelölés legyen hülyebiztos és egyértelmű!

4. számú tanács: ha körözős versenyt szervezel, számold a versenyzők köreit!

A következő sokk a célban ért, ahol anyu fogadott. Kezében műanyag pohár, két pofára töm magába valami sütit és számonkér, hogy hol voltam eddig, már hülyére aggódta magát. Én csak annyit tudtam gondolni, hogy WTF? "Te mit keresel itt???" - kérdeztem. Kiderült, hogy ő összecserélte a fejében az infót, és azt hitte, 2 db 3km-es kört kell futni, így a második kör után befutott a célba (ne kérdezzétek, hogy hogy találta meg, rejtély). Mondom, neked senki sem szólt, hogy van még egy köröd?? Hát nem. Kikaptam a poharat a kezéből és kituszkoltam az utolsó körre, mondom neki, menj, ha hárman vagytok a korosztályodban, még jó vagy a harmadik helyre.  Itt megjegyezném, hogy ez most az ő sara volt, mert nem figyelt oda, nem tájékozódott. Attól függetlenül, ha a szervezőkön múlik, itt akárki futhatott akármennyi kört és érhetett be a célbe amikor jónak látta (ha megtalálta). 

Kiment, én meg az utolsó köre alatt azon gondolkodtam, hogy vajon nem tűnt fel senkinek, hogy kb. 24-25 perc alatt ért be 6,3 km-en? Gyakorlatilag az élmezőnnyel. Komolyan nem feltűnő? Hogy lehet így versenyt rendezni, hogy nem számolják a köröket, hogy nincs kijelölve a cél? Hát nem lett jobb a hangulatom, pedig iszonyat jó időt futottam, 28:54-et, azaz 4:44-es kilométereket. (Én mindig saját magamhoz viszonyítok, és ez magamhoz képest volt nagyon jó tempó!) Igazából sírni tudtam volna, mert udvariasságból elbuktam egy helyet, mint utólag kiderült, a 3. helyezést. Ja, és anyu még így is egy rahedli ember előtt ért be, hogy kiállt sütizni, csak a saját kategóriájában hármat leelőzött. 

5. számú tanács: légy szíves függeszd ki az eredménylistákat, amint lehet! Tiszteld meg a versenyzőket azzal, hogy nem rabolod feleslegesen az idejüket, lehet messziről jöttek, vagy bármi más ok, amiért sietnének haza, és csak abban az esetben várnák meg az eredményhirdetést, ha helyezést értek el. 

Ugyan eredménylistát sehol nem láttunk, akkor és ott viszont biztos voltam benne, hogy vagy anyu, vagy én helyezettek vagyunk, így megvártuk az eredményhirdetést a 2 km-rel arrébb levő étteremben. (Miért oda lett szervezve? A verseny helyszíne nem lett volna egyszerűbb mindenkinek?) Az étteremben sem adtak semmit a versenyzőknek, a leterhelt pincérnőt pedig képtelenség volt levadászni. Cserébe a szervezők jól megvárattak minket az eredményhirdetéssel. A beígért tombola a rajtszámokkal elmaradt, igazából meg sem említették. Kiderült, hogy egyikünk sem lett sehányadik, de nem is bántam, mert a helyezettek se érmet, se serleget nem kaptak, hanem valami éjjelilámpákat. Itt fordult át a hangulatom sírva röhögésbe, intettem anyunak, hogy gyere, húzunk haza, ebből ennyi elég volt. 

6. számú tanács: adj / szolgáltass valamit a nevezési díjért! 

Itt már az is világossá vált számomra, hogy a 15 Eurós nevezési díjért konkrétan semmit sem adtak a rajtszámon kívül.

Ezt így a kezembe nyomták, jónapot :D

Nem vagyok sóher, főleg, ha a nevezés egy része jótékonyságra megy el, de itt nem erről volt szó. Frissítés csak víz volt, meg egy fajta sütit raktak ki a célban. Se tea, se izó, se semmi. Érmet, serleget, oklevelet senki sem kapott, a helyezésekért járó díjak szponzori felajánlások volt. Gyakorlatilag az egyesület a beszedett pénzért cserébe a chipes időmérést nyújtotta, ennek is valami lebutított változatát, körszámlálás nélkül, manuális csippantással a célban. Na jó, nem nyekergek tovább! Ja, de! 

7. számú tanács: legyenek fotók a versenyről! Amiről nincs fénykép, az meg sem történt! 

Ezt valahogy itt kint szeretik elfelejteni. Például a 6 órás futás után is csak a saját készítésű képeimből gazdálkodtam. A 6 óra alatt nem lett volna idő odaállni a pálya mellé egy géppel és lőni a versenyzőkről pár fotót?
Ugyanez volt itt is, nulla, azaz zéró fénykép készült rólunk, így ismét csak a saját maradt (ami nincs, mert nem volt rá időm, hangulatom). Kár, mert annyira különleges, hangulatos képeket lehetett volna csinálni egy éjszakai futáson!

8. számú tanács: menj el egy magyar versenyre tanulmányútra, pl. Csanyához (terepfutás.hu)

Otthon leöblítettem az "élményt" egy pohár borral és megfogadtam, hogy erről a versenyről csak akkor fogok írni, ha már elég idő eltelt és objektívan látom a dolgokat, nem pedig első haragból.

Ez megtörtént, 2 hét telt el, de valahogy akkor sem térek napirendre felette. Feszt az otthoni versenyekre gondolok, hogy milyen frankón meg vannak szervezve (legalábbis a 99%, egy-két hírhedt kivétellel), hogy mennyi mindennel elhalmoznak (bőséges frissítés, termékminták, érem, póló, ingyen letölthető profi minőségű képek, főtt étel a verseny után, tökömpöcs...), komolyan elgondolkodtató, hogy itt, Németországban, egy sokkal komolyabb sporthagyományokkal rendelkező helyen, ahol gombamód szaporodnak a futóklubok, ritka a normálisan megrendezett verseny.  

Ahol a verseny ünnep, méghozzá húsvét, karácsony és szülinap egyben

De nem kell egy jó versenyért Ultra Trailre menni, például otthon tőlünk 3 km-re, Heresznyén van a Dráva félmaraton, amit nem is futók szerveznek, mégis tökéletes. Csak egy példa. 

És akkor most ezzel tényleg le is zártam a nyekergést, innentől esküszöm csak rózsaszín köd meg csillámpónik lesznek a blogon. Bocs a negativitásért, piece :)

Minek ide bevezető, belecsapok a lecsóba, ez egy nagyon szar verseny volt, ennyi. 

Hozzá kell tenni, hogy a felkészülést sem vittem túlzásba a 2-2,5 órás hosszú futásaimmal, de ettől függetlenül ennél többet vártam magamtól. 

A hivatalos célom az 55 km volt, a titkos pedig a 60. Nem lövöm le a poént, szenvedjétek szépen végig a bejegyzést, mint ahogy én is végigszenvedtem ezt a 6 órát. 

Különösebb izgalmak nélkül készültem a verseny előtti este, bevágtam pár üveg vizet a fagyóba, hogy legyen jegem és rutinosan összeszórtam a cuccaim egy kupacba. Vittünk műanyag asztalt, széket, hogy a férjem teljes kényelemből nézhesse végig, ahogy a déli nap alatt körözök. A frissítést nem bíztam a szervezőkre, vittem izót, kólát, vizet, gélt, sótabit, ropit, koffein és magnézium shotokat. Amúgy nem is voltak a topon, pl. elfelejtettek rajtszámokat rendelni és ezt A/4-es papírlapokkal akarták pótolni, ami az első 10 percben leázott rólam (is). 

Szokás szerint a rajt előtt fél órával estünk be, alig maradt idő összekészülni és átvenni a frissítési tervet az én drága férjemmel, akinek teljesen feleslegesen pofáztam 10 percig, mert semmire sem emlékezett a hallottakból. 

Frissítőasztalom - a verseny végére beköltözött a csomagtartóba, mert közeledett egy vihar

Amúgy őt nem csak frissíteni, hanem figyelemelterelésnek is vittem, hátha a többi női induló nekifut egy fának amíg stíreli :D

10 perccel  rajt előtt mondom elszaladok még gyors pisilni, de nem találtam WC-t sehol. Egy kedves szervező felvilágosított, hogy a WC a pályától kb. 100 méterre található iskola első emeletén van a folyosó végén balra, és már ne menjek, mert nem érem el a rajtot. Na itt elgurult a gyógyszerem, teljes abszurdumként éltem meg, hogy egyetlen kib*szott tojtojvécét sem voltak képesek lerakatni a pálya mellé, mi lesz, ha később f*sni-hányni kell, zarándokoljak mindig el az iskolai vécébe?? Így indultam el a rajtba, hogy már pisilni kellett és már idegbeteg voltam. 

A rajt a versenyközponttól kb. 400 m-re volt, azért, mert így az 50. km-t pont a versenyközpontban érjük el és így azt is mérni tudják. Szóval elindult a kis csipet csapatunk a puszta közepére a rajt felé, amikor is felfedeztem magam előtt ezt az úriembert: 

Igen, jól látjátok, az a kezében egy cigi/szivar, teljes lelki nyugalommal elszívta a rajt előtt meg a verseny közben is párszor, amikor belesétált. Nem kaptam szikrát, beszarás, mondom. 

Ellőtték a rajtot, nekiálltunk körözni. 2,2 km-es körök voltak, a pálya kb 80%-a tűző napon ment és nem kicsit volt meleg.  A pulzusom 138-143 között akartam tartani, ehhez társul olyan 5:45-5:50-es tempó, teljesen jó lesz, gondoltam. Megállókat nem terveztem, mégis lett néhány, pl. 2x pisi a kukoricásban (igen, megoldottam az iskolai wc nélkül is, de teljesen fasza érzés volt, ahogy viszketett az izzadt testem a kukoricaportól) és kb 4x álltam meg a frissitőasztalomnál 2 percekre, mert nem az/nem úgy/nem akkora volt előkészítve. Gábor megtett minden tőle telhetőt, de ez volt az első alkalom, hogy frissít, és nem ment mindig zökkenőmentesen. 

A második körben nézem az órám, mi a f*asz, mondom, hát én 145 körüli pulzuson bőven 6 percen kívüli km-ket futok, nem akartam hinni a szememnek. Elment az összes életkedvem, rájöttem, hogy én itt ma nem fogok 60 km-t futni és nem értettem, hogy  mi a gond. Azóta már tudom, mert elolvastam a Fuss Te Is cikkét , az volt a gáz, hogy k*rva meleg volt és ez miatt fél perccel lassabb kilométereket futottam, mint általában. Ez elvileg teljesen természetes, de én ezt nem tudtam, nem számoltam vele és nem értettem, mi történik. Szenvedtem. 

Itt is, mint ahogy az UTH-n is, 30 km kellett bemelegítésnek. Durva mi? 25 km-nél volt egy holtpont, hányingerem volt, nehezen futottam, vártam nagyon, hogy átálljon a szervezetem a szénhidrátról a zsír felhasználására. Ez 30 km-nél meg is történt, tök jól voltam, újjászülettem. Úgy néz ki, ezen a vonalon számolhatok a továbbiakban: 

- 25-30 km bemelegítés
- 30 km-nél kib*szom az összes cukros löttyömet és vízen élek
- ezt kb 50 km-ig tudom fenntartani, itt belátom, hogy a víz+szőlőcukor+sótabi kombó nem volt a legideálisabb

Merthogy én ezen éltem 30km után. Ezen mindenképp dolgozni kell, valami komolyabb/tartalmasabb frissítés kell, amit elbír a gyomrom is (=nem édes), mert egy 100km-es versenyen nem fogom végigbírni.

45 km-nél voltam a legjobb állapotban, már csak 1 óra volt hátra, gondoltam azt megnyomom. A "jó állapotban"-t úgy kell érteni, hogy gyomorügyileg, mert a lábaim fájtak és rohadt melegem volt. A verseny szervezője a német ultrafutó szövetségben valami főnacsajnik, mégis voltak hiányosságok, nem is kevés. A pálya 2,2km-ból 1,5 km-en balra lejtett, nem kicsit. Nekem a jobb bokám alapból befelé dől, a neutrális cipő számomra határeset, mégis abban futok. Na, ez itt nagyon szar volt és minden egyes körben sokat gondoltam arra a kedves úriemberre, aki erre a befelé lejtő pályára szervezte a futást. Többen kint futottunk a füves részen inkább, mert az viszonylag vízszintes volt. A másik nagy hiányosság a jég / hidegvíz / hideg bármi teljes hiánya. A start után kib*sztak 2 lavórt a napra mosakodás céljából, ezekben kb. 1 óra után volt húgymeleg a víz. Egyszer cseréltek benne vizet a Gábor szerint, de nekem nem tűnt fel, hogy változott volna a hőmérséklete. 

F*szomtelevan alapon futottam, legyen már vége, menjünk haza, ide többet nem jövök. 45-nél szólt a Gábor, hogy negyedik vagyok a nők között és a harmadik 6 percre van előttem. Több se kellett, utánaindultam. Innentől voltak 6 perc alatti kilométereim is, a végén pedig nagyon megnyomtam az utolsó kört, hátha meglesz a kitűzött cél, a B terv, az 55 km.

Nem lett meg, se a harmadik hely. 

54,8 km, női 4. , korosztályos 2. hely lett a vége, de legalább vége lett. És én végigfutottam, belesétálás nélkül, ráadásul fokozó tempóban! 

Chill Out - Ultra Trailes pólóban, csak hogy mindenki tudja a miheztartást XD

Itt kezdődtek a gondok, mert a verseny után sokkal szarabbul lettem, mint a verseny közben. 4-kor volt vége a versenynek, én fél 7-ig a fűben fetrengtem és komolyan halálfélelmem volt. Ilyen szarul még nem voltam. Felkerestem párszor az iskolai WC-t is, illetve ezt a szép mentőautót: 

 Amikor jókedvűen ellőttem ezt a szelfit közvetlenül a lefújás után, nem tudtam, hogy 20 perc múlva ott bent fogok feküdni :)

Ott azt mondták semmi bajom, megmaradok, de én fullra ráparáztam, hogy kész, vége, elpatkolok. Miközben fejben végrendelkeztem, szóltak, hogy kezdődik lassan az eredményhirdetés, így muszáj volt odavonszolnom magam. 

Abszolútban az első hármat díjazták, korosztályban pedig csak az elsőt, így én semmilyen szinten nem kaptam semmit, de nem is bántam, mert ezúttal mézet/pezsgőt osztottak (lehetett választani). Én az otthon, a hűtőben levő hideg pálinkára gondoltam miközben átvettem a teljesítésért járó oklevelet és ezüstcipőt (ennek tök örültem, végre egy szép ajándék, ami a futáshoz kötődik!)

A hazautat nem tudom, hogy éltem túl, de otthon még éjjelig az ágyban forgolódtam és vert a víz/rázott a hideg, itt fogadtam meg, hogy ilyet többet sohasem futok. Maradok a terepen, ott van erdő, árnyék, emelkedő (=séta), nincs ez az őrült hajsza körbe-körbe. 

Itt a Strava-link:

https://www.strava.com/activities/1735311219

Hogy ebből a fogadalomból mi lesz? Soha ne mondd, hogy soha, de én nem nagyon akarok még egyszer nyáron hosszabb aszfaltost futni, az tuti. Meg most kicsit elegem lett a német szervezésből, de ebben közrejátszik a legutóbbi versenyem is, amiről még nincs kész a beszámoló. Szóval ha esetleg pl. Csanya akarna tartani továbbképzést versenyszervezésből, legyen már kedves meghívni rá Németországból is pár csapatot, köszi! :D

Amúgy nem úgy néz ki az oklevélen, mintha 84 km-t futottam volna? :D

Másfél hónap távlatából sikeresnek ígérkezik az "edző nélkül futok" projekt. Sok örömet szerzett a kedvemre való futkosás. A heti km-t is felvittem, most stabilan 50-60 között vagyok, mindehhez társulnak minőségi edzések (intervall, résztávos, dombos). Hallgatok a testemre, annyit futok, amennyi jól esik. 

Az elmúlt egy hónap kettő 1. helyezést is hozott, amire nagyon büszke vagyok. Az egyik otthon volt, Látrányban, a másik viszont egy komolyabb verseny kint Németországban (itt élünk). 

Látrányi Löködönc:

8,8 km-es Spartan-szerű akadályfutás

Ide anyuval és az unokaöcsémmel, Zsoltival érkeztem, mind nagyon izgultunk, mert ilyen versenyen még sohasem voltunk. Mindjárt az első 100 méteren át kellett gázolni egy tavon, így hamar elszálltak az illúzióim arról, hogy lehet nem is lesz ez olyan durva. Volt itt minden, amit akadályfutáson el lehet képzelni: hason sárban csúszás, homokzsákcipelés, kötélmászás, szalmabálákon átugrálás... egy szóval brutális volt.

Ami nem sikerült, ott burpee négyütemű fekvőtámasz volt a büntetés (fujj de utálom, amikor valamire van magyar szó, és mégsem azt használják). Nekem kétszer kellett ezt csinálnom, egyszer amikor nem ment a húzódzkodás, meg a végén, amiért nem találtam el a kapanyéllel a célt. Anyu bezzeg beleb*szta izomból, állítólag az anyósát képzelte a célkeresztbe, lehet nekem is ezt kellett volna? (Na most kiderül, anyós olvassa-e a blogomat! Bocs Ági, csak viccelek! :D )  Végig mentem, ahogy tudtam, de voltak üresjáratok, sorbanállás az akadályoknál, így benne maradt a pályában részemről olyan 5-10 perc. 

Négy futam indult, így fogalmam sem volt, hányadik helyen lehetek. Azt tudtam, hogy a saját futamom megnyertem, előttem nem volt senki (és mégsem tévedtem el, hihetetlen!). Mivel nem vittem haza terepcipőt, meg hát ha haza is vittem volna a vastagtalpú Hokámat, akkor sem azt vettem volna fel, így úgy döntöttem, az aszfaltos versenycipőmre ráhúzok két tüskés IZÉT (mi a nevük?) és fasza lesz. Nem volt fasza. Egy km után az egyiket elhagytam, a másikat inkább levettem és zsebrevágtam. Innentől a TÖK SIMA talpú aszfaltos cipőmben nyomtam le a versenyt a sáros traktorcsapákban, egy élmény volt. 

A végén a célban (ahol senki sem várt, nem volt felkonf, se semmi hangulat) csippantás után derült ki h abszolút első lettem. Az utolsó akadály egy vizes konténer volt, amin keresztül kellett mászni, így viszonylag tisztán érkeztem be - látszólag.

A képen egy kis betekintés a sportmelltartómba az én szemszögemből - VIGYÁZAT, pornográf tartalom! :D

Gyorsan összefoglalom a versenyt, mert nem akarok novellát írni.

Pozitív:
- szuper ötletes verseny
- tökéletes pályajelölés
- rengeteg és kedves önkéntes
- nagyon finom pöri
- jó ár-érték arány

Negatív: 
- célban nulla hangulat
- rólam, mint abszolút első helyezettről NULLA darab fotó, csak a saját. Ami HATALMAS kár, mert tényleg tök jó akadályok voltak és már előre örültem, milyen fasza dagonyázós képeket fogok ide felrakni. 
- a verseny után törlődött a Facebook oldaluk és az esemény is. Semmi infó, se fotó, se semmi nem található semmiről. Ha valaki tud róluk valamit, ne tartsa magában!!

Juhú, első lettem! :D

A verseny kuriózuma: ANYU. 

A nők között 28. lett 34-ből, pedig messze ő volt a legidősebb, de mégis simán lenyomta az összes akadályt, csinálta a büntit, becsülettel végigtolta. Pár helyen még a segítők is úgy néztek rá, mint "tyúk a piros kukoricára", azt mondta. :D 

Strava link: 

https://www.strava.com/activities/1688058910

Folytatódik a jó széria: Holzlandlauf , 1. hely

Na jó, kategóriás első hely, abszolútban csak 5. :D 
De nagyon örülök neki, mert kemény verseny volt jó futókkal, és nagyon odatettem magam. 

11,6 km és a szervezők szerint közel 400m szint. Nekem a Strava 260-at mért:

https://www.strava.com/activities/1705029701

Ezt én 1 óra és 52 másodperc idővel húztam be, átlagosan 5:14-es kilométerekkel, tök büszke vagyok magamra. :D 

Nem ragozom túl, rövid leszek. Bemelegítésnek visszafutottam a parkolóba a pelenkázótáskáért majd gyors nyújtás után elrajtoltunk.

Itt tanítanak nyújtani

Tök meleg volt, végig tűző napon futottunk, a végére napszúrást kaptam (szerintem, mert qrvára fájt a fejem). Leborítottam magam pár pohár vízzel, kicsit jobb lett. 

Tök szarul nézek ki

Nagyon elkészültem az erőmmel a végére, de nem baj, kell ilyen is. Erősebb leszek tőle. 

Ja, és képzeljétek, négy perccel lehagytam a lányt is, akit még sohasem sikerült, szóval elmondhatom, hogy tényleg fejlődöm és gyorsabb leszek, méghozzá edző nélkül. 

A kérdés, már csak az maradt, hogy vajon mi lesz az első helyem díja? Nyálcsorgatva néztem ezeket a gyönyörű kupákat 

amiket végül szétosztottak a gyerekfutamok helyezettjei között. Nagyobb volt a kupa, mint némelyik gyerek. :D Vajon ki lehetett az, aki meg volt róla győződve, hogy egy gyerek jobban fog örülni egy kupának, mint egy tárgynyereménynek, éremmel? Vagy játéknak? (Tök pici gyerekek voltak.)

Én még mindig nem értem, miért nem tudok SOHA egy kicseszett kupát sem nyerni, csak mindig mindenféle random szarságokat, pl tésztát meg müzlit meg zoknit. 

Itt most én egy tusfürdő-csomaggal lettem gazdagabb, amitől mindenki nagyon el volt ájulva, persze, mert ez a németeknek egy éves adag, csak nekem nem volt teljesen őszinte a mosolyom. A második-harmadik helyezett piáját is irigyeltem, úgy néz ki, abszolút telhetetlen vagyok és semmivel sem lehet nekem örömet szerezni (de, egy kupával). 

Amúgy tök szép kis díj, jól mutatott volna egy kupa mellett fotózva

De mivel alapelvem, hogy annak örüljünk, amink van, a fasza időmre gondolok, meg hogy lassan megtanulok dombost futni, ami nem árt, ha teljesíteni akarom a Vadlán Trail 108km-es távját. XD 

Viszont egyelőre még a 6 órás futás van előttem, ami konkrétan 8 (!!!) nap múlva lesz és nem kicsit izgulom szarrá magam miatta, mivelhogy nincs is az UTH óta normális hosszú futásom (nem volt semmi sanszom rá, eskü), most meg már túl késő van hozzá. Vajon elég lesz rá a heti 50-60 km-em és a 2-2,5 órás "hosszú" futásaim??? Hozzászólásban várom az igeneket. :)